Kritika | Brian De Palma: Domino / Dominó Kritika | Brian De Palma: Domino / Dominó

De Palma bosszúja

Brian De Palma: Domino / Dominó

ÉRTÉKELD A FILMET!
Dominó
Brian De Palma
2019

A Filmtett szerint: 5 10 1

5

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Brian De Palma állítólag annyira utálta legújabb mozija, a Dominó című bosszúthriller forgatását, hogy nem átallta lenyilatkozni: ez volt az első és egyben az utolsó dán koprodukcióban készült filmje. Míg azonban neki a producerekkel és a gyártási körülményekkel gyűlt meg a baja, nekünk inkább magával az egykori hollywoodi fenegyerekkel.

Sokak számára talán furcsának tűnhet, hogy Új-Hollywood Hitchcockja pont azon a műfajon nem találja a fogást, amelyet gazdag filmográfiáját elnézegetve lassan jobban ismer már, mint a saját tenyerét, a Dominót azonban De Palma legnagyobb, legelfogultabb rajongói sem valószínű, hogy egy lapon említenék majd a mester olyan, korábbi thrillerjeivel, mint például a Gyilkossághoz öltözve (Dressed to Kill, 1980), vagy éppen az Alibi test (Body Double, 1984). De Palma a 80-as évek derekán ezzel a két remekbe szabott alkotással bizonyította, hogy értő ismerője és nagy tisztelője Alfred Hitchcock munkásságának, és ugyan sztori szintjén sokat merített klasszikus hollywoodi példaképének olyan műveiből, mint a Psycho, a Hátsó ablak, vagy a Vertigo, stílusa a rá jellemző újhullámos zoomok és osztott képmezős, hosszú snittek, valamint az ezekkel a megoldásokkal keltett narratív feszültség révén mégis újnak és eredetinek hatott. Legutóbbi két nagyjátékfilmje, a 2012-es Gyilkos vágyak (Passion) és az idei Dominó viszont mintha legzseniálisabb thrillerjeinek abszolút ellenpontját képeznék. Üres Hitchcock-utánérzésnek, lélektelen stílusgyakorlatnak tűnhetnek az életmű ismeretében, de anélkül sem válnak többé kizárólag egyszer nézhető, gyorsan feledhető filmeknél.

A Gyilkos vágyak fő mozgatórugója a bosszúállás volt, ez pedig nincs másként a Dominó esetében sem. Ezúttal viszont nem két egymásnak feszülő szarkavaró perszóna multivállalati környezetben dúló csatározását követhetjük nyomon, hanem egy nemzetközi helyszíneken zajló, Koppenhágától Almeríáig húzódó macska-egér hajszába kapcsolódhatunk be. Az egyszerű dán zsaru, Christian (Nikolaj Coster-Waldau) társát egy akció során megölik, ő pedig – mivel az áldozatot nem csupán kollégájának, de legjobb barátjának és afféle bátyfigurának is tekintette – főnöke tiltása ellenére is a gyilkos nyomába ered, akit azonban ugyancsak fűt a bosszúvágy. A líbiai származású Ezra apja kivégzőjét szeretné végre levadászni, akire azonban már a CIA-nek is fáj a foga, hiszen nem másról van szó, mint egy Al-Din Salah nevű iszlamista terroristavezérről. Közben tisztázódik, hogy a Guy Pearce alakította CIA-főnököt is elsősorban személyes érdekeltség fűzi az ügyhöz, és ha valakinek még nem lenne elég ennyi bosszúálló arc egy filmen belül, a kedvéért Christian társának titkos szeretője (Carice van Houten) is beszáll a játszmába, hogy megtorolja kedvese halálát. Kész csoda tehát, hogy az elhunyt rendőr mozgássérült özvegye nem akar revansot venni férje hűtlensége miatt…

De ha ő nem is akar, De Palma megteszi helyette a saját filmjén, egyúttal pedig annak nézőin. A Gyilkos vágyakban elindult klisés, Hitchcockot modorosan majmoló megoldások a Dominóban sem maradnak el, ráadásul sokszor meglepően bárgyú helyzetekkel keverednek. A Hitchcock-filmek score-jait idéző zene a Fogjunk tolvajt! (To Catch a Thief) című klasszikust eszünkbe juttató (és némileg talán még feszültnek is nevezhető) cseréplerugdosós tetőjelenetben még csak-csak elmegy, de később kegyetlenül leugrik a vászonról. A film eleji felirat – amelyből kiderül, hogy a sztori 2020 júniusában játszódik – sem éri el azt, a néző figyelmét felesleges információkkal félrevezető hatást, mint amit Hitchcock mesterien elért egy hasonló felirattal a Psycho elején, hiszen a Dominó sztorija nyílegyenesen, kiszámíthatóan, többnyire feszültségmentesen és csavarok nélkül halad előre.

Az akciójelenetek is suták a Dominóban. Jóllehet a terroristák figyelemelterelő trükkjei már a papíron elvéreztek, de a megvalósult koreográfia sem arról árulkodik, hogy mindezt egy olyan rendező vezényelte volna le, akinek már ott volt a tarsolyában egy Mission: Impossible. És ha már Mission: Impossible: ahogy ott, itt is országról országra, nagyvárosról nagyvárosra ugrálunk a bosszúállások közepette, azonban se Koppenhágáról, se Brüsszelről, se Almeríáról nem kapunk egy valamirevaló totálképet vagy felvezető montázst, hogy legalább az idegen országok nevezetes, látványos helyszíneiben gyönyörködhessünk egy kicsit, ha már a filmben nem nagyon lehet.

A Dominó legérdekesebb tényezője így sajnos csupán néhány jól eltalált poén és az a tény marad, hogy egy filmben láthatjuk a Trónok harca két sztárját is. Ez pedig, valljuk be, elég sovány kínálat attól a rendezőtől, aki valaha kellően véres, bizarr módon erotikus, Hitchcock örökségét tovább éltető, de még véletlenül sem olcsó megoldásokkal kizsákmányoló mozikat készített.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

A Filmtett szerint:

5

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Friss film és sorozat