Martin Campbell végre tökös akciófilmet rendezett, Jackie Chan pedig végre szomorúan verekedett.
Egy apa bosszút akar állni lánya gyilkosain, és bosszút is áll. Ha nagyon le akarnánk egyszerűsíteni Martin Campbell új filmjének cselekményét, ennyivel meg is tehetnénk. A The Foreigner azonban valamelyest többet szeretne markolni, mint a Bosszúvágy (Death Wish), vagy éppen az Elrabolva (Taken). A nyugdíjas kor felé közelítő Quan (Jackie Chan) egy londoni terroristamerényletben elveszti egyetlen lányát. A magányos, szerény, visszahúzódó öreg üzletvezető elkeseredett dühe érthető, igazolható és átélhető, ahogy pedig megismerjük a haragtól felemésztett bevándorló tragikus múltját, bánata képes még mélyebbre mászni a néző szívébe, ami kell ahhoz, hogy vele maradjunk.
A The Foreigner azonban nem a megszokott, elvárt, botegyszerű bosszúfilmes akció-narratívára épít. A végre jó alapanyagból megint jól dolgozó Campbell megosztja a hangsúlyt főhősének pokoljárása és az „Autentikus IRA” nevű terrorszervezet gyilkos robbantása által elszabaduló szövevényes geopolitikai összeesküvés-történet között, melynek középpontjában egy volt IRA-vezetőből lett fősodorbeli észak-írországi miniszter, Liam Hennessy áll (Pierce Brosnan), valamint újságírók, politikus nagykutyák, nyomozók, és persze terroristák. Quan csak egyetlen dolgot akar Hennessy-től: azoknak a nevét, akik felelősek lánya haláláért. Míg Quannak nincs vesztenivalója, Hennessy-t apránként kezdi ellepni a karrierjét bebűzölgő gané, amiből megpróbálja kipolitikuskodni magát. A nagy sunnyogás játszmáját azonban rendre megzavarja a makacs öreg kínai, először szép szavakkal, később kézműves pokolgépekkel, csapdákkal és pofonokkal.
Bosszúdrámák kőkemény macska-egér harca vegyül tehát itt a forráspontját jóval lassabban elérő politikai thriller formuláival. Ez a kettősség pedig annak ellenére teszi érdekessé a The Foreigner cselekményvezetését és szerkezetét, hogy az amúgy talán túlságosan is részletekbe menően antagonizált „új IRA” bőven idejétmúlt és kevésbé aktuális alaktalan ellenségnek tűnik egy olyan korban, amikor Londonban minden második héten belehajt a tömegbe egy terrorkamion (emellett pedig a migráns-témáról sem sokat mond a film, pedig mondhatna). Ennek oka nyilván az, hogy a film alapjául szolgáló papírkötésű reptéri ponyvát Stephen Leather 1992-ben adta ki, amikor a szigetország nemzetei közti béke legalább annyira állt gyenge lábakon, mint a Sinn Féin. Ugyan a ’90-es éveket idéző politikai háttérsztori ma már némileg elidegenítő hatással bír (nem annyira, mint a Cliff Martinez kontextus-idegen szintizenéje), de szerencsére Campbell szintén ’90-es éveket idéző kevély, rideg akciópalettája gyorsan felpofozza az értetlenül fejét kapkodó nézőt.
Campbell nem szarozik, nem beszél mellé. Verekedésszekvenciái nagyon tökösek, van súlyuk, nem kapkodja el őket, nem hazudik rángatott kamerákkal. A The Foreigner Chan által koreografált – nem kőrealista, de nem is a tőle megszokott rajzfilmesen elszállt –akciójeleneteit pontosan olyan precízen vezényli le, ahogy azt a Casino Royale esetében tette. Azt pedig szinte hozzá sem kell tenni, hogy Chan továbbra is nagyszerű filmes harcművész. Bevállalós, végtelenül kreatív, ugyanakkor a The Foreignerben már önironikus és önkritikus jegyeket is felmutat a küzdelmek során, melyekben azért bőven kap az arcára ő is.
Ebben a ’90-es évek előtt fejet hajtó húsos, nyers, cinikus és morálisan konzervatív retromiliőben tud igazán hatásosan egymásnak feszülni a film két főszereplője. Karaktereik között meglepően árnyalt párhuzamok érezhetők. Quan és Hennessy is gyilkos, elfelejtendő, de elfelejthetetlen múlttal bírnak, melyet a társadalomba történő beilleszkedésük során homályba burkoltak (a menekült Quan britté válik, míg Hennessy „békecsináló” politikusként kezd új életet). Céljuk papíron ugyanaz, elkapni a robbantókat. Persze Hennessy esetében kicsit többről van szó. A The Foreigner legizgalmasabb húzása az, hogy a két „hős” közül Hennessy kapja a nagyobb játékteret. Persze, sokak számára biztos annyi a lényeg a film kapcsán, hogy Jackie Chan böhöm életműve során még soha nem volt ilyen komor és komoly, szigorú és szomorú, ami végül is igaz (egyébként a Kemény halálban és a Leszámolás Tokióban című filmekben sem bohóckodott), de akármilyen hiteleset is alakít megtorlógéppé mutálódott törvénytisztelő polgárként, a filmet Brosnan kapja a vállára. Van valami üdítően tragikomikus abban, ahogy mindenhatónak tűnő karaktere a szélrózsa minden irányából rárepülő szartól elveszti a kontrollt.
Sokáig úgy tűnik, mintha Quan csak egy idegesítő kis tüske lenne az oldalában. Ahogy azonban Quan közeledik hozzá, úgy válik egyre szétesettebbé és sebezhetőbbé, hatalmától megfosztott senkivé. Quan lerázhatatlan, Rambo-gúnyába bújt ómen és átok és vagány bosszúangyal egyszerre, noha a forgatókönyvírók nem mentik fel egyértelműen tettei alól. A bosszú a kis ember és a nagy ember sajátos harcában sem a legjobb megoldás, ugyanakkor a kanapéból nézve, elveszve a csonttörések felemelő hangjában, a bámulatos püfölések szemet gyönyörködtető látványában, mindenképp kielégítő.
