A 43 éves párizsi filmrendező életműve az a francia filmművészetnek, ami a konfekció a divat világának. Polgári ízlésre szabott, divatos, elegáns, könnyen fogyasztható celluloidművek. Hogy mélyreható és maradandó értékűek-e? Időnként azok. A nyíltan meleg Ozon Menedék című filmje kapcsán beszélt pályafutásáról.
21 éves kora óta filmezik. 31 évesen állt elő első egész estés játékfilmjével (Sitcom / Szappanoperett, 1998). Korai mozijai még kacérkodtak a polgárpukkasztással. Közhely, hogy általában a modern kor emberének (pár)kapcsolatai fogják meg a fantáziáját. Olykor stílusokkal és filmzsánerekkel zsonglőrködik (musical: 8 nő; kosztümös melodráma: Angel), néha bocsátkozik csak rendhagyóbb kísérletekbe dramaturgiailag (a fordított kronológiában elmesélt 5×2), vagy formailag (Ricky).
A Menedék hősnője drogfüggőségével küszködő kismama. Mit akart mondani e nem mindennapi terhesség történetével?
Nem az anyaságról magáról akartam filmet készíteni, hanem inkább arról, hogy a terhesség nem feltétlenül egyenlő a gyereknevelés vágyával. A terhesség időnként eszköz egy nőnek arra, hogy szó szerint „más állapotba” kerüljön, másfajta fájdalmakat, örömöket tapasztaljon meg, mint amikor nem terhes – mindezt anélkül, hogy vágyat érezne rá, anyaként is felnevelje a gyermekét. A történet elején megmutatom, mit vesztett el. A társát s a szerelmet magát – hogy megértsük, később min megy keresztül. A benne fejlődő csecsemő egy módja annak, hogy megőrizze magában mindazt, ami elmúlt.
Nem ez az első alkalom, hogy gyermek születésével foglalkozik a filmjében.
A Rickyben átugrottam a terhesség időszakát. Itt viszont nagyon is meg akartam mutatni, hogyan éli meg a terhességet egy nő. Vizuális értelemben felcsigázott, hogy egy valóban terhes nőt filmezhetek. Isabelle (Carré) a hetedik hónapban járt, amikor forgattunk vele. Szinte úgy dolgoztunk, mintha dokumentumfilmet forgatnánk. Elmondása szerint érzelmileg és hormonálisan is teljesen más állapotban volt, mint korábban.
Melvil Poupaud jeleneteiben dokumentarista hűséggel mutatja be azt is, milyen a drogozás. Fecskendezik itt a heroint mindenhova: karba, bokába, nyakba.
Isabelle és én is beszélgettem heroinfüggőkkel. A filmekben gyakran könnyed aktusnak tűnik az, hogy a szereplők betépnek. Fontosnak tartottam, hogy láttassam, a belövéssel valamiféle erőszakot követnek el a test ellen.
Mire véljük, hogy a meleg férfi főszereplő ágyba bújik a nővel?
Marginális eleme ez a történetnek. Adott egy nő, aki junkie és egy meleg férfi, s valahogy egymásra találnak egy ittas éjszaka után. Mert mindkettejüknek új identitásra van szüksége, valamint gyengédségre. Más szóval menedékre. Innen a film címe.
Számos nagy színésznőnek nyújtott már lehetőséget „jutalomjátékra”. Mi hajtja a női karakterábrázolás felé?
Ha ugyanezt tettem volna férfiszínészekkel, nem kérdeznének ilyesmit tőlem folyton az újságírók. Természetesen nagy örömömet lelem abban, hogy nőkről mesélhetek. Elsősorban a karakterfejlődés érdekel, a személyiség érése, evolúciója. A nők kevésbé előnyös helyzetben vannak a társadalomban, gyakran áldozatokká válnak. Minden színésznővel egyedi kapcsolatot kell kialakítani, mert mindegyikük másfajta törődést és irányítást igényel. Hozzászoktak, hogy a létük nagy részben a csábításról szól. Így próbálják függetleníteni magukat attól, hogy a társadalmi hierarchiák áldozatai.
Talán nehezebben találja meg a hangot a férfiszínészekkel?
Sokuknak problémája van személyiségük feminin oldalával. Nem akarnak szembenézni vele. Színészként erőből, machóságból játszanak, és fontos nekik, hogy ők legyenek az erősebbek, ne a rendező. Az ilyen alakkal sokat kell küszködni – ami engem személy szerint nagyon untat. Dolgozni akarok, nem színészekkel hadakozni. Melvil (Poupaud) például olyan, mint egy színésznő. Nagyon könnyű vele dolgozni, nem fél attól, hogy egy férfi rendezi. Imádok vele dolgozni.
Szereti a szobabelsőkhöz kötött, kamarajáték-szerű cselekményeket (Vízcseppek a forró kövön, Swimming Pool).
Filmjeim narratívái elég egyszerűek. Nem kell a megértésükhöz filmtörténetben jártas elmének lenni. Ugyanakkor nem esik nehezemre hangvételt váltani egy filmen belül. A Rickyben még nézőpontot is váltottam. Szeretem az ilyesfajta kockázatokat, még akkor is, ha a nézőket az ilyesmi kizökkenti. A formát, éppúgy mint a színészi játékstílust, mindig a történethez kell szabni. Vannak teátrálisabb és vannak dokumentaristább filmjeim. A realizmus önmagába hidegen hagy, annak egy stilizált formájára törekszem.
Két filmjében is illuzórikus képzeletvilágokba menekül Charlotte Rampling (A homok alattban, Swimming Pool). Miért nehéz kiegyezni a valósággal?
Ide sorolnám még az Angelt (2007) is, ahol a címszereplő megpróbál elmenekülni attól a ténytől, hogy alacsony származású. Igen, a figuráim mindig szükségét érzik annak, hogy elmeneküljenek valamitől. Mégis minden filmembe megpróbálom belevinni a józanság egy pillanatát, amikor a főszereplő átlátja, mi a valóság és mi az illúzió abból, ami körülötte van. Charlotte Ramplingnek is van ilyen pillanata A homok alattban, amikor tudja, saját magának hazudik.
Fikció és valóság kapcsolata összetett. Gondoljon bele, ha egy forgatókönyvben olvassa, hogy összeomlanak New Yorkban a World Trade Center ikertornyai, leinti a dolgot, mint hatásvadász eszközt. De amióta megtörtént, mindenki elfogadja a valóság részeként. Holnap talán az lesz a valóságunk része, hogy elkészítik a klónozott másunkat! És mi van akkor, ha egy csecsemő képes felrepülni a magasba? A moziban minden lehetséges. Egyetlen egy feltételt kell betartani: a kamera előtt igazi érzelmekkel kell dolgozzunk. Persze az is igaz, a nők mindig megjátsszák magukat. Minden nőben ott lapul a színésznő…
Hogyan jött az ötlet, hogy a Rickyben Ken Loach-szerű realizmust ötvözzön természetfeletti jelenséggel?
Ez is a menekülés egy formája! Nem véletlenül helyeztem a sztorit a munkásosztálybeli környezetbe. Ott nagyon szürke az élet, nincs mód a menekülésre. De megérkezik a csodás bébi, és ez időnként nagyon vicces fejleménynek bizonyul.
Előszeretettel irányítja a kamerát az átlagtól elütő, nem hétköznapi egyéniségekre.
De az 5×2-ben (2004) például semmi különleges elem nincs. A történet, a figurák szokványosak, a hangsúly azon van, milyen reakciókat adnak bizonyos szituációkra, engem pedig az mozgatott, hogyan tudok kezelni olyan sokféle helyzetet, mint a házasság, a gyermek születése, a válás. A Menedék hősnője viszont már felforgató figura, nehéz ember. Én mindössze annyit akartam, hogy társává szegődjem a kamerámmal az útján, hogy megértsük az ő logikáját. Angel is a másságot képviseli: szerintem látens leszbikus. Ha más korban él, más normák közt, képes lett volna kiélni a vágyait. Sokszor a szememre vetik, hogy a figuráim magányosak. Sajnálom, de ha az ember különbözik a többiektől, elkerülhetetlen, hogy bizonyos mértékig eltávolodjon tőlük. Akik mások, azokat nem könnyen fogadja be a társadalom. Az emberek szeretik a normalitást, és veszélyesnek érzik, ha találkoznak tőlük elütő figurákkal vagy valamilyen idegen életvitellel. De a különbségek találkozásában rejlik a mélyebb megértés és az elfogadás lehetősége.
Újabban inkább az emberek közötti érintkezés áll a filmjei középpontjában, mint (korai filmjeiben) a feszültségkeltés vagy a meghökkentés. Miért?
Korai filmjeim nem a főszereplővel való azonosulás mechanizmusára épültek, mivel azok a saját életemről szóltak. Akkoriban az érdekelt, hogyan lehetnek homályosak a rendező jelzései. E tekintetben Cronenberg és Bruno Dumont volt hatással rám. Fassbinder is sokat jelentett nekem, mert személyében olyasvalakit fedeztem fel magamnak, aki nem félt semmitől. Minden műfajt kipróbált. Nincs legjobb filmje. Nála az életmű egésze számít. Ma már fontosabb számomra az együttérzés képessége, és hogy a nézők is empatikusak legyenek filmjeim szereplőivel.
Gondolt már arra, hogy Hollywoodban dolgozzon?
Minek? Hogy beleszóljanak a munkámba? A látásmódom francia, igénylem az alkotói szabadságot, ezért nem akarok az amerikai rendszerben dolgozni. Hollywoodban nem kapnám meg a végső vágás jogát.
Nem akar a rendezés mellett más műformákban is megnyilvánulni?
Ha könyvet írnék, az nem regény lenne. A filmekről írnék valamit.
Az Utolsó napjaim (2005) meleg hőse halálos beteg és gyereket akar. A Menedékben szintén meleg a férfi, és adoptálja a gyereket. Ennyire gondoskodónak látja a férfiakat?
Nem mindig. De szükséges, hogy a melegek egyenrangúak legyenek a társadalomban, és gyereket is adoptálhassanak. Változott az évek során a család intézményéhez fűződő viszonyom: a Sitcomban még megölték az apát, ott még ilyen látványosan kellett elvetni a paternalista társadalmat, hogy valami új bontakozhasson ki. Ma már azt hiszem érettebb vagyok ennél. [Nevet.] Talán jobban tisztában vagyok vele, hogy nagyobb szükség van a családra. Elvégre a család a társadalom elemi egysége. És szükségünk van rá.
.jpg)
