François Ozon filmjei néhány éve folyamatos sikernek örvendenek az európai fesztiválokon és az artmozi-hálózatokban. A francia rendező nem könnyen skatulyázható be. Nemcsak egyes filmjeiben keveri a műfajokat, de az alkotások egymáshoz képest is elég nagy változatosságot mutatnak. A 8 nő című musical-krimi után egy Bergman-szerű drámát készített, amely a képzelet és a valóság határán egyensúlyoz (Homok alatt), ezután a Swimming Pool című thrillerrel lepte meg a nézőket. Az 5x2 című filmjében pedig a Vízcseppek a forró kövön és az új melodráma vonalát követi anélkül, hogy annak folytatása lenne.
Az 5x2 két ember kapcsolatát beszéli el öt részben, fordított időrendi sorrendben. (A cím erre a struktúrára utal.) A szerkezeti egységeket rövid zenei betétek és képi áttünések vezetik át. A narratíva szintjén az öt rész határozottabban válik el egymástól, mert mindegyik egy korábban megtörtént eseményt mutat be. Az első részben Marion és Gilles válását látjuk, az ügyvéd hosszan beszél, a váló felek úgy hallgatják, mint egy végrendeletet. Ezután egy kis szobában megpróbálnak szeretkezni, Marionnak nem megy, Gilles szinte megerőszakolja a volt feleségét. A jelenet nem túlzottan agresszív, utána békésen megbeszélik a kisfiúk téli vakációját, egymás kapcsolatait, Gilles még egy utolsó reménytelen próbálkozással a kapcsolat újrakezdésére céloz. A második részben a már megromlott házasság egy jelenetét láthatjuk. Gilles testvére és annak homoszexuális barátja érkezik vacsorára. Vacsora közben a hűségről beszélnek ironikus hangnemben. Gilles elmond egy esetet, amikor egy házi orgián csoportos szeretkezésben vett részt, nőkkel és férfiakkal egyaránt, Marion szeme láttára.
A harmadik részben Marion szülését láthatjuk. A szülés nem problémamentes, és hamarabb történik a vártnál, de a baba és a kismama is egészséges, Gilles viszont érthetetlen módon nem megy be Marionhoz a kórterembe. A negyedik rész a házasságkötés jeleneteit foglalja magába. Az ünneplést követően majd erotikus kalandba kezd egy amerikai turistával. Az utolsó, ötödik részben találkozásuk történetét láthatjuk. Gilles korábbi barátnőjével nyaral az olasz Riviérán, Marion egyedül van. A barátnő elmegy kirándulni, Gilles és Marion összejönnek. A történeti utalások azonban végig finomak, nem ilyen egyértelműek. A negyedik részben Mariont csupán csókolózni látjuk az amerikai turistával, a találkozásuk története pedig képileg úgy van megvalósítva, hogy a férfi és a nő a tengerben a naplemente felé úszik.
A megfordított időszerkezet nem új a filmművészetben. Godard-tól pedig azt is tudjuk, hogy a filmnek lehet eleje, közepe és vége – de nem biztos, hogy ilyen sorrendben. Ozon filmje azonban nem csak formai kísérlet a hagyományos, lineáris kronológiai elbeszéléssel. A filmet nézve az a néző érzése, hogy olyan elegáns feszültséggel van telítve, hogy nem is lehetne lineárisan elbeszélni. Hagyományos módon egy unalmas kapcsolat, melodráma lenne. Így azonban érdekesen bomlik ki még egy szál, még egy információ – a már ismert befejezéshez. Izgalmas felvetés valamit a végéről nézni, újabb és újabb flashbackekből felfejteni az egészet. A részek erős utalásokkal vannak átszőve, olyan narratív csomópontokkal, amelyek nem hagyják szétesni a töredékeket. A történet fordítottsága és töredékessége ellenére a beállítások, a képszerkezetek, a keretezés, a színészi játék, a dialógusok, a zene és a hangulati elemek megteremtik a folytonosság élményét. A film minden eleme egy szinte tökéletes pókhálókristály-szerkezetbe, utalásrendszerbe szerveződik. Gyakori a képkeretezésnek az a módja, amely a fölösleges információkat kiszűrve a szereplőket állítja szimmetrikus kompozícióba. Az így létrejött képekben felerősödik az idegen elem, egy erős mondat, egy reakció vagy a színésznő arcjátékáról és a kompozícióból kisikló érzelem.
Az 5x2, akárcsak egy klasszikus színdarab, öt részre tagolódik, a klasszikus szerkezetet azonban megbontja a fordított kronológia. A film precíz dramaturgiára épül, melyben minden felvonás átértelmezi az előzőt. A rendező letisztítja a jelentésvilágot, kevés információt kapunk, a film mégsem minimalista, gazdag jelentéstartam jön létre. Ugyanez a helyzet a formával. A fordított kronológia nem kísérlet, hanem a film világához a legmegfelelőbb forma. A fordított idősík által az elbeszélés magában hordozza a két szereplő kapcsolatának lehetetlenségét, mert folyamatosan utal a végére. A szerelmes jeleneteket folyamatosan fölülírja, tágabb kontextusba helyezi a már ismert végkifejlet. Az utolsó jelenet (a film első jelenetének a vége) azonban nem csupán egyértelmű válás, inkább egyértelmű reménytelenség. Gilles felajánlja, hogy nem kezdhetnék-e újra, Marion visszanéz, és tehetetlenül becsukja az ajtót. Az egyértelmű válás után jöhetne egy új kezdet, a szerelem reménytelensége azonban úgy van kódolva a filmben, mintha az emberi természetből adódna. Az öt rész külön-külön is tartalmaz olyan pontot, amely megtöri a belső egységet, a film egészének szerkezetére utalva. A legnyilvánvalóbb a házasságjelenetben Marion kalandja, vagy a szülésjelenetben Gilles távolmaradása. Figyelemre méltó belső keretnek tekinthető az első jelenet és az esküvő párhuzama. A negyedik jelenetben a pap elmondja a házastársak házassági szerződésének a feltételeit, mely morális és gazdasági közösségre kötelezi a feleket. A válásjelenetben az ügyvéd ugyanolyan érzelemmentesen tájékoztatja őket a válás következményeiről. A beállítás is hasonló, megerősítve a két jelenet párhuzamát. A két szereplő azonban sem a házassági, sem a válási szerződésnek (a párkapcsolat intézményesülésének reprezentációi) nem tud megfelelni.
A film öt-hat évet követ nyomon a két szereplő történetéből, 2003-ban mondják ki a válást, amikor Nicolas négyéves. A párkapcsolat-szociológia szerint átlagban öt év az az időintervallum, amely alatt egy kapcsolat vagy házasság kimerül. Cioran szerint ingergazdag környezetben öt év alatt az ember személyisége annyira megváltozhat, hogy akár nevet és viszonyokat is cserélhetne. Marion és Gilles élete és kapcsolata minden rendkívüliséget hanyag eleganciával nélkülöz. Gilles nem tud felülkerekedni Marionon sem a testi, sem a szellemi kapcsolatban. Gilles önzősége megakadályozza ezt, miközben néha úgy tűnik, hogy Marionnak fogalma sincs, mit keres a férfi mellett. Az érzelmek sivársága leginkább abban látszik, hogy gyönyörű gyermekükhöz alig viszonyulnak. A film nagymértékben épít Valeria Bruni-Tedeschi és Stéphane Freiss színészi játékára, mely tökéletes összhangban van a rendezői koncepcióval. Gilles pragmatikus és határozottabb, mint Marion, az utolsó utáni pillanatban mégis ő kezdené újra a kapcsolatot. Marion érzékeny, kedvesen ügyetlen. Azonban mindketten olyan otthonosak ebben a reménytelen kapcsolatban, hogy nehéz elképzelnünk azt, hogy egy másik kapcsolatban nem hasonló dolgok történnének velük.
A film utolsó jelentében Marion és Gilles beúszik a tengerbe. Ahogy távolodnak, már csak két pont látszik egymás mellett úszva, a jövőben kibontakozó szerelem reménye felé. Kicsit távolabb két hajó, balra sziklaárnyék, az egész kompozíció a naplemente irányába romantikusan elmozdítva. Mennyi irónia és szomorúság van ebben a gondosan komponált utolsó képben – a film úgy ér véget happy end-del, hogy közben az elején már dekonstruálta ennek lehetőségét.
