Az erdélyi némafilmgyártás a korabeli magyar sajtó tükrében

A tulajdonképpeni filmtekercsek sajnálatos megsemmisülése miatt a korabeli írott emlékekre, a sajtóra kell hagyatkoznunk, amikor a magyar némafilmgyártás, és ezen belül a kolozsvári filmgyártás történetét akarjuk feltérképezni.

Az eleinte lenézett, a művelt társadalmi rétegek által megvetett filmről kezdetben csak kommünikék jelentek meg a sajtóban, vagy pedig olyan közlemények, amelyeket nem kritikai, csupán ismertető szándékkal írtak. Ártatlan írásművek voltak ezek, egyrészt, mert nem titkolták azt, hogy fizetett reklámok, másrészt ismertető jellegükből kifolyólag hasznos nevelőmunkát is véghezvihettek, kivált, ha túlmentek szokott témájukon, a híres sztárok magánéletének, szerelmi és házassági bonyodalmainak szellőztetésén. Veszedelmet, a moziközönség félrevezetését jelentették azonban a kritika maszkjában fellépő megfizetett álkritikák.

Mire a tulajdonképpeni magyar filmgyártás megindult, nálunk már a film művészet voltának kérdése eldöntött ügy volt, még ha csak a szakma és a film iránt érdeklődő írók szűk körében is. Cikkek, sőt cikksorozatok jelentek meg, amelyek a film művészet voltát bizonygatták, abban a közel harminc szaklapban, amely ebben a korban jelent meg a magyar sajtópiacon.

Az első filmes szaklapok

Az első magyar próbálkozás, melynek egyetlen példánya sem ismeretes, A kinematográf volt. Lenkei Zsigmond újságíró, hirdetési vállalkozó több, más irányú szaklap után, valószínűleg 1907-ben moziszaklapot készített ezzel a címmel. Filmtörténetírásunk szervezetlenségére, tudománytalan voltára jellemző, hogy nemhogy a lap példányai nincsenek meg, de még az indulási évszámot sem tudta pontosan beazonosítani sem maga a szerkesztő-tulajdonos, sem más a visszaemlékezők közül. Pedig már csak azért is múlhatatlanul fontos lett volna tisztázni az alapítási évet, mert ezekben a korai időkben világviszonylatban olyan kevés filmszaklap létezett még, hogy korántsem mindegy, melyik esztendővel büszkélkedhetünk. Tekintettel arra, hogy a lapnak – egybehangzó nézetek szerint – három évfolyama jelent meg, s mivel tudjuk, hogy A kinematográf 1909 májusában szűnt meg, valószínűsíthető, hogy a folyóirat 1907-ben létesült. Tartalmáról fogalmunk sincs. Annyi azonban tény, hogy olcsó papíron, 150 példányban, nyolc oldalon jelent meg, és egy zombori nyomdában állították elő, ahová a szerkesztő kéthetenként leutazott. A Mozgófénykép Híradó – Kinematographen Anzeiger (MH – KA) időnként vitázva, de rokonszenvvel emlegeti A kinematográfot. A két lap a Mozgófénykép Híradó 11. számában jelenti be fúzióját; Lenkei Zsigmond társszerkesztő lett, a harmadik oldalon közli beköszöntőjét a lap. Ebben is hangsúlyozza: „Három évig dolgoztam, küzdöttem a cél elérésén”. Ezzel A kinematográf rövid fennállás után megszűnt.¹ Tárgyi ismeretek hiányában csak egy lelkes mondatban búcsúzhatunk tőle: úgy is, mint az első magyar moziszaklapot, úgy is, mint a világ első moziszaklapjainak egyikét ismeretlenül is becsülnünk, emlegetnünk, tisztelnünk kell.

A másik magyarországi filmszaklap, amely világviszonylatban is felvette a versenyt, a már fentebb említett Mozgófénykép Híradó – Kinematographen Anzeiger volt. Körülbelül ezzel a lappal egyidős maga a mozi szó is. 1907-1908-ig azt a helyiséget, ahol a Lumière-testvérek vívmányát, a mozgó fényképeket vetítették, kininek becézte a közönség. A mozi szót, amint az köztudott, Heltai Jenő találta ki, pontosabban használta először. A pesti Vígszínház 1907. június elsején mutatta be Heltai Jenő Bernát című darabját Hegedűs Gyulával és Kornai Bertával a főszerepben. Kísérőzene is volt hozzá, Kálmán Imre szerzeménye. Ebben a darabban Heltai szövegére, Kálmán zenéjére Kornai Berta – akinek ez volt az első szerepe – elénekelte a Dal a moziról című kuplét, amely így kezdődött: „Berta egy szép nyári este a Körúton mendegélt...” refrénje pedig ez volt: „S mert a Berta nagy liba, mégis elment a mozi-mozi-moziba”.²

„Kritika” vagy kritika?

Az esztétikai ítélet megformálása felé a „kritika” volt a következő lépés. Azért kell még idézőjelbe tenni ezt a fogalmat, mert távolról sem fedi azt, ahogyan manapság értjük, tulajdonképpen átmenet a reklám és a film tartalmának elmesélése között. De hát akkor miért érdemel mégis figyelmet? Két okból: először is, mert a kritika szó használata megelőlegez valamilyen értéket; másodszor, mert még ha reklámigényeknek tett engedményként is, de válogat, osztályoz. Ugyanis, ha vannak jó filmek – még ha nem is azok, amelyeket a „kritikus” annak tart –, akkor vannak rosszak is, amelyek ilyen vagy olyan okból nem tetszenek. S vajon miért nem tetszenek? Ennek megindoklásához bizonyos esztétikai ítélet szükséges. Különösen érdekessé válik a dolog azáltal, hogy ezek a „kritikák” meglepő módon totálisan mellőzték az úgynevezett népnevelő filmeket, és kizárólag az „elvetett, megvetett és alantas szórakozást nyújtó” játékfilmekkel foglalkoztak. Az úgynevezett kultúrfilmek fontosságát méltató cikkírók nem a mozgás ábrázolását tartják döntőnek, hanem egy adott társadalmi vagy elvont, tudományos igazság reális, fotografikus hűségű, szemléltető jellegű visszaadását. Ezzel szemben a játékfilm kritikusa akarva-akaratlanul azt vizsgálja, hogyan képes a film alkotója mozgással rögzíteni az érzelmeket, hangulatokat vagy akár egy gondolatsort.

Erdélyi próbálkozások a Janovics-féle filmgyár előestéjén

A közhiedelemmel ellentétben Erdélyben nem a „nagyokkal” – Janovics Jenővel, Korda Sándorral vagy Kertész Mihállyal – kezdődött a filmezés, az első kamerákat mifelénk is a kolozsvári, nagyváradi és temesvári élelmes mozitulajdonosok hozták be és működtették. Okosan és élelmesen alapoztak az emberi hiúságra, ugyanis eme nagyvárosok lakóit is valóságos lázba hozta az a tudat, hogy megjelenhetnek a „fehér színpadon”. Jelen cikkünk célja közelebb hozni a 21. század eleji digitális bravúrokhoz szokott filmrajongót a mozi hőskorához. Ehhez a legjobb eszköznek a múlt század eleji sajtó ígérkezik, amely kezdetektől fogva felkarolta a nyolcadik művészetet.

Legelső adataink Udvari Andrásról, az első kolozsvári mozitulajdonosról vannak, aki úttörő szerepet vállalt a filmezésben is. A Szamos-parti városban megjelenő Ellenzék című lap 1907. december 19-ei számában a következő hírt közölte: „Az első kolozsvári villamos színház e hó 22-én (vasárnap) délelőtt 11-12 óráig fényképfelvételeket eszközöl a korzóról. A villamos színház tulajdonosa még a nemzeti táncokról is vesz felvételeket.” A „forgatás” sikerességét jelzi, hogy alig két héttel ezután az Apolló Színház műsorra is tűzte a felvételeket Kolozsvári látkép címmel. Öt mozzanatot mutatott be a város életéből: „1. A városi korzó. 2. Mátyás király szobra. 3. Bartók püspök temetése. 4. Román tánc. 5. Földészeink tánca, előadva földész gazdáink szép leányai és fiai által.”³ Udvari András más filmeket is készített. 1908 júniusában filmre vette a kolozsvári vasúti munkások egyesületének zászlószentelési ünnepségét, s néhány napra rá a színházban előadott Gépírókisasszony című darabot. Az ünnepséget bemutató filmről az egykori sajtó így írt: „Elismerést érdemel az Apolló Színház agilis igazgató-tulajdonosa, aki mozgófényképben megrögzítette a vasutasok lobogószentelését, ünnepélyes, szép és megkapó felvétel lett készítve a gyülekezésről az állomásnál, az elindulásról, a gyönyörű díszmenet felvonulása a Wesselényi Miklós utcán, továbbá a díszsátornál történt felavatandó zászló szegbe verése. Délután mozgóban le lett véve a Fellegvári oldal és az Erzsébet út, a Rákóczi-kerti kioszk a közönséggel és a tó, ahol épp akkor nagy ribillió támadt, egy fiatal ember vízbe fordult, amit szintén sikerült felvenni. Ez a gyönyörű helyi szenzációs kép legközelebb műsorra jön, ahol viszontláthatja magát mindenki a fehér színpadon.”⁴

A Janovics-féle filmgyártást megelőzően Kolozsvárról még egy dokumentumfilmről maradt említés. Ezt a Kinoriport gyárral 1913-ban ugyancsak Kolozsvári látképek címmel készítette Rózsa Sándor, az Apolló mozi akkori tulajdonosa. Temesvári dokumentumfilmről, pontosabban „turisztikai spotról” is van adatunk. A temesvári idegenforgalmi iroda meghívására az egyik francia filmgyár operatőre filmre vette 1911 októberében a város különböző pontjait, Buziás fürdőt és a vadászerdei fácántenyészetet. A filmecskét kimondottan idegenforgalmi céllal készítették, hogy az országban és külföldön vetíthessék.⁵

Részben mozgófényképek, részben állóképsorozatok készültek az Uránia ismeretterjesztő társaság megbízásából. Egy kolozsvári fényképész, Maksay László készítette el a 212 állóképből és számos mozgóképből álló „3 felvonásos” sorozatot Az 1848-49-es szabadságharc története címmel. Rejőd Árpád pedig Románia címmel állóképekben és 11 mozgófényképben mutatta be a Kárpátokon túli szomszéd országot. „A boulevárdokon már világvárosi élet lüktet, hatalmas középületek, paloták emelkednek – a divat s az élet minden megnyilvánulásában francia, és előkelőség lepi meg az idegent; francia és olasz mesterek alkotta szobrok díszítik a tereket, de már bontogatja szárnyát a különlegesen román művészet mesterekben és tárgyakban egyaránt” – írta az Uránia című lap 1912-ben, a Románia beharangozójaként. Ezekben a kezdeti években igen divatos lett a moziszkeccs és a vegyes műfaj, amelyben filmjelenetek színpadi betétekkel keverednek. Az első ilyen szkeccset Nagyváradon tűzték műsorra 1912 nyarán. A mozgó tulajdonosa készítette a helyi színészek közreműködésével.⁶

Az eddig említett „dokumentumfilmek” után Kolozsváron, 1913 márciusában kerül sor az első játékfilm jellegű felvételre. „A kolozsvári jótékony nőegylet bazárján moziszkeccset kívánnak bemutatni. A moziszkeccs címe: Az apacsnő szerelme, rendezi br. Bornemissza Elemérné és Hetényi Elemér, szereplői pedig ismert arisztokraták lesznek. A szkeccsnek három része lesz, az első mozgóképekből, a második színpadi jelenetből s a harmadik ismét mozgóképekből áll. Az előzetes tervek szerint felvételeket eszközölnek Kolozsváron a Donát úti téglagyárnál, a Szamos partján, a Sétatéren, a Főtéren, a Státus épülő házai között, a Bíró-patikában, a New York étteremben, a Thália kávéházban, a Bánffy-palotában, a palota és a templom előtt.” – írta az Újság.⁷ Két nappal később a „forgatási naplót” is közzétették, melyben egy autentikus indiános filmbe illő jelenet után (Az apacstanya) az erdélyi valóságba visszahúzó felvétel következett (Látogatás a New York étteremben).⁸

Érdekes figyelemmel követni Az apacsnő szerelme című alkotás további sorsát is, ugyanis a filmjelenséghez kapcsolódó összes megnyilvánulás csiráit felfedezhetjük benne. A film forgatását a budapesti Uher Filmgyár vállalta, melynek vezetője, Uher Ödön február végén Kolozsvárra érkezett két operatőrrel, s március első napjaiban elkészítették a felvételeket. Uher március 6-án közölte, hogy a felvételek „fényesen sikerültek, és egyetlen felvétel sem veszett kárba”.

Ezzel a „píár-ízű kijelentéssel” totálisan szembehelyezkedik a média megítélése, ugyanis az Újság „filmkritikusa” igen epésen így ír a filmről: „Őszintén sajnáljuk, hogy a moziszkeccs jó és fölötte drága ötletét a legalacsonyabb fokú műfaj, vérszagtól, brutalitástól és hemzsegő tolvajnyelvtől gazdag, de egyébként nagyon vérszegény és összefüggéstelen detektívdráma számára sajátították ki. Hetényi Dömény Elemér, a színház predikátumos és tagadhatatlanul buzgó rendezője volt a szkeccs elkövetője. Keressük, jó akarattal kutatjuk az enyhítő körülményeket, de nem találjuk.”⁹ A Janovics-féle filmgyártásnak és sajtóvisszhangjának tárgyalása előtt még egyetlen mozzanatról kell említést tennünk. Valdemar Psylander, a Nordisk dán filmvállalat vezető férfi színésze 1914 márciusában erdélyi turnéja során ellátogatott Kolozsvárra, Aradra és Nagyváradra. Kolozsváron négyszer lépett fel a moziban, s a közönség lelkesen ünnepelte az akkor már világhírű művészt.¹⁰ Kolozsvárról Nagyváradra ment, ahol Székely Jenő a Nordisk engedélyével (lásd mai copyright jogok) felvételt készített Psylander ott tartózkodásáról. „Ezrek várták a pályaudvaron; Székely Jenő és Székely Zoltán adták az utasításokat Bedekovics Béla operatőrnek, honnan és mit vegyen fel. Filmezték a peront a várakozó néppel, a vonat beérkezését, Psylander leszállását és fogadását.”¹¹

Ezzel az előzmények lezárulnak, s megkezdődik az erdélyi filmgyártás fénykora, amelyet Janovics Jenő neve fémjelez, s amely nagyszerű fejezete marad a hazai némafilmgyártás történetének.

Tragédiával kezdődött a kolozsvári filmgyártás

Az első olyan híradás, amely arról számol be, hogy Janovics Jenőnek, a kolozsvári Nemzeti Színház igazgató-rendezőjének filmkészítői tervei lennének, 1913 nyarán jelent meg. A Kolozsvári Hírlap június 10-ei száma szerint a Pathé Frères francia filmgyár egyik előkelő állásban levő alkalmazottja előző nap Kolozsváron át Bukarestbe utazott. A pályaudvaron meginterjúvolt francia filmes azt mondta, hogy gyáruk jövő esztendei programját Jókai Mór regényeinek megelevenítése foglalja el. Az élelmes színidirektor, kihasználva az alkalmat ajánlattal kereste meg a Pathé budapesti képviselőjét, Goldenweiser Jenőt, hogy a filmet forgassák Kolozsváron az ő társulata felhasználásával, az ő rendezésével. Goldenweiser, aki szerint Kolozsváron kitűnő moziszínészek „kallódnak”, megállapodott Janoviccsal, hogy még 1913 őszére előkészít egy magyar filmet. Janovics a tárgyalások után így nyilatkozott terveiről: „Mindenesetre népies vagy történelmi tárgyú darabot fogok felhasználni. Már körülbelül határoztam is a téma felett, amelyet egyelőre nem árulhatok el. A darabban természetesen egytől egyig saját színészeimet fogom felhasználni, akik közt, ha nem csalódom, olyan moziszínész tehetségeket fogok felfedezni, hogy keresve sem találnék hozzájuk méltót. A darabot én fogom rendezni. Talán nem leszek szerénytelen, ha elárulom önbizalmamat, hogy ennek a filmnek magyar ázsiót lehet majd biztosítani a párizsi filmbörzén.”¹²

A Pathé cég megbízottjai 1913. augusztus 27-én érkeztek Kolozsvárra, a felvételekhez szükséges felszereléssel. Először is Janovics Jenővel és Nagy Gyula színésszel bejárták Kolozsvár környékét, hogy felkutassák a felvételekhez a megfelelő helyszíneket. A filmet végül nem Janovics rendezte, ugyanis a Pathé Kolozsvárra küldött egy francia rendezőt, Félix Vanylt, aki így nyilatkozott az Újságnak: „Főnökeimet frappírozta a filmdarab, amelyet Janovics direktor úr írt az Önök kitűnő Sárga csikójából. És nem szabad elhallgatnom, hogy a mozi számára kifogástalan munkát produkált Janovics úr. Bevallom: mi világsikert várunk a magyar darabtól, s ennek bizonysága az, hogy most, amikor a legintenzívebb munka folyik műtermeinkben, nyomban a darab elolvasása után útnak indítottak bennünket. [...] A felvételek legalább három-négy hétig eltartanak a legjobb esetben is. De utasításunk van arra is, hogy - amenynyiben Janovics igazgató hajlandó erre - más magyar tárgyú darabot is felvegyünk a kolozsvári színészek előadásában.”¹³

A lap a készülő szereposztásról is ír; megtudjuk, hogy a darab egyik főszerepét, a pusztabírót Csapó Jenőre osztotta Janovics, mert a szerep hagyományos alakítója, a már idős Szentgyörgyi István számára nehéz feladat lett volna a fárasztó lovas jelenetek eljátszása. Ugyancsak fontos szerepet kapott a filmben Berki Lili, Hegyi Lili és a később Hollywoodban fényes karriert befutó Várkonyi Mihály is.

Sajnálatos módon a forgatások vége felé, amikor azt a jelenetet kellett volna felvenni, amikor a Tiszán átkelő csónak belefordul a folyóba, és a fuldoklókat szerencsésen kimenti a révész, váratlan baleset történt. De olvassuk inkább a szemtanúk vallomását: „Vanyl, a rendező, aki a révész szerepét játszotta, megfelelő dresszben leúszott a csónakkal a gáton, ügyesen felborította a csónakot, aztán szerencsésen kiúszott a partra, ahol örvendező kacagással fogadták a szereplők. Ezután a felvétel első részére került a sor a lányokkal a Szamos-gát fölötti csendes részen. A leányok kijelentették, hogy részt akarnak venni a veszélyesebb gátjelenetben is. »Én nem bánom – mondta Vanyl –, ha engedelmeskednek instrukcióimnak, és ha jól tudnak úszni.« A csónak-jelenet szereplői: Simon Marcsa, Fajk Rózsi, Zách Terka, Imre Erzsi, Félix Vanyl s az életmentő, az öreg Csorba szerepében Fekete Mihály. A csónakot a gát fölött a folyó közepe táján útnak indították. Öt ember súlyos terhe alatt a keresztben álló ladik lassan csúszott alá a gát lejtőjén. Mikor elhagyták a gátat, néhány méterrel odább sodorta az ár a csónakot, s az instrukcióhoz híven Simon Marcsa, Zách Terka, Fajk Rózsi egymás után kiugráltak a csónak elől levő részén s korrekt úszással igyekeztek a part felé. A partokat elözönlő tömeg ujjongó, hangos tapsorkánban tört ki, látva a hölgyek nyugodt lendületű karmozdulatait. Fekete Mihály, aki az operatőrök mellett várta, hogy rákerüljön a sor, most a vízbe vetette magát, s az Erzsit személyesítő Fajk Rózsit átnyalábolva úszott a partra. A tömeg még mindig kacagva éljenzett. Imre Erzsi a gát felé eső oldalon ugrott vízbe, s az örvénybe sodródott. A közönség azt hitte, beletartozik a filmbe a fulladási jelenet. Vanyl úszott oda, de nem tudta kiragadni az örvényből. »Secours!« (Segítség!) – kiáltotta a rendező. Fekete Mihály húzta ki az örvényből Vanylt, aki a parton elájult. Hiába próbálkoztak, Imre Erzsit nem tudták megmenteni.”¹⁴

Senki sem lehet próféta a saját hazájában?

Sorozatosan foglalkozott filmkritikával a Kolozsvári Szemle című erdélyi irodalmi folyóirat is. Bármilyen érdekesek és keményen bírálóak is azonban ezek az írások, némi gyanakvással olvassuk őket. Ugyanis sejthető, hogy a Kolozsvári Szemle cikkíróit valami, előttünk ma már ismeretlen sértettség befolyásolta az elfogulatlan ítéletben. Úgy tűnik, hogy a szerző nem szerette Janovics Jenőt, és a kákán is csomót keresett. Mi lehetett ennek az oka? Valószínűleg az, hogy a kolozsvári filmgyártás, kinőve a város helyi keretei közül, számos erdélyi színművész mellett főleg fővárosi színészeket vett igénybe a főszerepekre. Ez szemmel láthatólag fájt a Kolozsvári Szemlének, meg aztán az is, hogy rendezőként – nagyon helyesen – nem alkalmazott helyi és a filmhez végképp nem értő erőket. Végül pedig, a filmet akkoriban még mindenképpen ellenségének és kártékony méregnek érezte a színház őszinte rajongója, s emiatt gyanakodva figyelte fejlődését. Körülbelül ezek lehettek a Janovics iránti kétségtelen ellenszenv okai, mert a kolozsvári filmmogul egyébként – ez a szereplistákból nyilvánvaló – messzemenően foglalkoztatta a helyi színészeket, olyannyira, hogy Várkonyi Mihály például innen indult el egyenesen Hollywoodba, ahol Michael Varconiként jelentős karriert futott be.

A Kolozsvári Szemle kritikusa Söjtér Endre volt, íme egyik kritikája szóról szóra: „A dolovai nábob leánya. Csortos-film. Újdonság, először Kolozsvárt. Corvin-film (Janovics filmgyárának neve – szerző megj.), első. Megtisztelő. Ismerős utcák, rozoga óvári házak, kopott cégtáblák – ez Kolozsvár lenne. Kedves régi arcok, akiket szeretünk, és színészeknek hívunk; de Csortos Gyula személyében egy darab Pest csöppent ebbe a darabba. Kár. Olyan frissítőleg hatott volna szociális érzékünkre, ha mind kolozsváriak szűkös gázsiját – kivéve a film vállalkozójáét – emeli egy kicsit. Megérdemelték volna; siker se csorbult volna, annyira sem, mint most. Csortos nem végzett abszolút értékű munkát, az azonban már nem az ő hibája, hogy a Corvin-vállalatnak még tisztességes garderóbja sincs. Új kitérő: a rendező itt-ott ötletes és figyelmes volt, de nézzenek csak egy francia filmet meg, vajon üres esküvői hallt látnak-e ott? S még sok ilyen. A színészek érdemes munkáját teljesen elrontotta az operatőr. Vagy okvetlenül látnunk kell a festéket a filmen? Illúziórontó. Vásári munka, gyors és elhamarkodott. Pedig külsőjében van valami kedves. Több gondot érdemelt volna. A színészek hangulatot teremtettek. Csak Csortos túlzott. Janovics az ő szerepét játszta. Csak báró nem volt.”¹⁵ Első pillantásra örvendeznünk kellene a kritika szokatlanul „odamondogató”, bátor hangjának. De aztán, ha jobban megfigyeljük, észrevehető, hogy magáról a filmről nagyon keveset beszél a cikkíró. Illetve: „a rendező itt-ott ötletes és figyelmes”, „külsőjében van valami kedves”. Bírálatának tárgya elsősorban Csortos szerepeltetésének ténye. Erre vonatkozólag csak azt jegyezhetjük meg, hogy Janovicsnak nyilván egy egész ország számára kellett filmet készítenie, nem pedig egy város számára, s amúgy is a filmben szereplők közül csupán Csortos nem erdélyi. Bíráló szó esett az operatőri munkáról is. Nota bene: az operatőr az a Virágh Árpád volt, akit Janovics Amerikából hozatott haza, és Olaszországban bekövetkezett haláláig a világ legjobb operatőrei között tartották számon.

Még súlyosabb bírálatot kaptak Janovics saját rendezései. „Janovics úr nem jött rá, mennyire más természete van a filmvászonnak, mint a színpadnak. (...) Szabadkőműves létére püspöki engedélyt kért előzőleg A gyónás szentsége című filmjéhez, hogy aztán ő játszhassa benne a főszerepet. (...) A négy felvonást egyfolytában kevesen tudták végignézni. Pedig a titokban felemelt helyárak dacára is zsúfolásig megtöltötték a szellőzetlen mozit.”¹⁶ Megint látjuk, hogy a kifogások nem a műalkotással, hanem külső körülményekkel (püspöki engedély, rossz vetítéstechnika stb.) kapcsolatosak, aminek semmi köze magához a filmhez.

Miért fontos mindezeket ennyire részletesen taglalni? Egyrészt azért, mert még ilyen tendenciózusan torzító kritika is olyan kevés, hogy több tucat újság hasábjain levő több ezer cikk közül csak a Kolozsvári Szemlében olvashatók olyanok, amelyek figyelmet érdemelnek. A többi fizetett píár-cikkeket közöl, melyek szerzői talán még Söjtér Endrénél is rosszabb véleménnyel voltak a magyar filmgyártásról, csak éppen a zsebük kedvéért nem vallották be. Másrészt, mert ez a kolozsvári példa is szomorúan mutatja, milyen széthúzások és nehézségek között kellett dolgozniuk az úttörőknek. Az ember azt hinné, hogy a kolozsvári véleményformálók örültek annak, hogy a magyar filmgyártás náluk, egy nagy múltú, nagykultúrájú vidéki városban indult meg; de nem, végül is utálták. Pedig egy helyen maga Söjtér Endre írja meg a Kolozsvári Szemlében: „Pedig talán nekünk, kolozsváriaknak a legkedvesebb kellene, hogy legyen.”

¹ Mozgófénykép Híradó – Kinematographen Anzeiger, 1909. június 11.

² MH – KA, 1909. január 27., 9. old.

³ Újság, 1908. január. 9., 8. old.

⁴ Újság, 1908. június 12., 8. old.

⁵ MH – KA, 1911. 377. old.

⁶Jordáky Lajos: Az erdélyi némafilmgyártás története (1903–1930), Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980., 29. old.

⁷ Újság, 1913. február 14., 8. old.

⁸ Újság, 1913. február 16., 8. old.

⁹ Újság, 1913. március 8., 8. old.

¹⁰Újság^,1914. március 17., 8. old.

¹¹ Nagyváradi Napló, 1914. március 17., 8. old.

¹² Újság, 1913. június 18., 7. old