Könyv egy olyan filmrendezőről, akit legtöbben a Dögkeselyű kapcsán ismernek – pedig sokkal több van a tarsolyában.
Nem tudok eléggé örülni annak, hogy a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) 2017 óta programszerűen, vagy ha tetszik, futószalagon adja ki a magyar film- és fotóművészet legkülönbözőbb vidékeit felleltárazó sorozat darabjait. Ha eddig lehetett arra hivatkozni magyar nyelvterületen, hogy jaj, antikváriumban sem lehet X vagy Y filmesről, fotósról valami könyvet kapni, nos, immár egyre nehezebb. Az MMA honlapján összesen 29 tételt számoltam össze: van köztük monográfia, visszaemlékezés, interjúkötet, filmtörténet lexikon formában, (emlék)album, filmművészeti írások gyűjteménye, szóval ami szem-szájnak ingere.
A sorozat egyik recens, 2020-ban kiadott darabja egy olyan filmrendezőről szól, akire kapásból talán csak a vájt fülű-szemű ínyencek csapnak le, hogy biza, a Dögkeselyű… Pedig sokkal több van a tarsolyában, mint a magyar bűnügyi film műfaját megújító és egyben kifordító, valóban kiváló alkotás.
Na de nézzük a Barabás Klára által jegyzett és összeállított könyvet. Szerkezetileg három nagy részre tagolódik – úgy tűnik, a szerző szereti ezt a triptichon-jellegű építkezésmódot, hiszen például korábbi, A történelem körhintáján című, Fábri Zoltánról szóló könyvében is ugyanígy jár el: az első rész (ez a személyes kedvencem ezúttal is) egy András Ferenccel készített friss (2020) nagyinterjút tartalmaz. A második részben Barabás Klára átveszi a szót, és mintegy külső, narrátori szemszögből beszél a rendező filmjeiről. A harmadik rész egy Melléklet, amely forgatókönyvrészleteket, szinopszisokat, filmnovellát, regényrészleteket, további beszélgetéseket tartalmaz a rendezővel és filmes kollégákkal. Megjegyzem, a Melléklet az, amivel a legtöbben talán nem fognak vesződni, ugyanis a forgatókönyvrészletek például nem szakmai szemmel nehezen olvashatók, valljuk be.
Az interjúra hívnám fel mindenek előtt a figyelmet. András Ferenc 1942-ben született Budapesten, ám a család úgy döntött, visszatér Sümegre, ahol korábban is éltek. Ez pedig kétségtelenül áldást jelentett a fiúra, hiszen, mint meséli, a nyomor és meghurcoltatás ellenére (apját a II. világháború után horthystának nyilvánították és rövid időre bebörtönözték) bukolikus, paraszti életet élt az annak idején nagyközség rangú településen. És ráadásként ott volt egy nagyapa, aki „a Monarchia összes meséjét tudta, ugyanakkor soha nem láttam, hogy olvasott volna”. Továbbá „beszélte a Monarchia összes nyelvét (…), ismerte Raguzától Szalonikiig az összes kikötőt”. Hát ennél többet kívánni sem lehet. Talán hirtelen Kormos István visszaemlékezéseit tudnám megemlíteni (lásd, A vasmozsár törője alatt), ami az unoka–nagyapa kapcsolat mélységét és intenzitását illeti. András Ferenc idevágó megjegyzése is egy ilyen, a jövőre nézve meghatározó kapcsolatra vall: „Ragadt rám minden. A filmrendezés olyan szakma, hogy szinte mindent kell tudnod, mert különben hülye vagy. Akkor néznek rád, hogy ezt sem tudod? Akkor miért te vagy a rendező?”
Még egy részlet idekívánkozik a sümegi időkből, annál is inkább, mert erdélyi vonatkozásai is vannak. A sümegi iskolában Erdélyből menekült egyetemi tanárok tanítottak, és egyikük (aki történetesen Petru Groza akkori román miniszterelnök padtársa volt) rávette az osztályt, írjanak havonta egy levelet „Péter bácsinak”, mi újság van a sümegi iskolában. És a neveltetése okán magyarul jól tudó „Péter bácsi” válaszolt is a levelekre. Tehát megkockáztathatjuk a feltevést: András Ferenc az egyetlen magyar filmrendező, aki gyermekként levelezett egy román miniszterelnökkel.
Az egész interjú ebben a közvetlen, világos és egyszerű hangnemben zajlik: az 1956-os élmények, a gyakornoki évek a televíziónál és a filmgyárban, az asszisztensi „inasiskola” a kor szinte összes jelentős filmrendezője és mindenek előtt, fölött Fábri Zoltán mellett, a filmfőiskola, aztán sorban a dokumentumfilmek, játékfilmek, sikerek, akadályok, füstbe ment tervek, az egész élet(mű). Kiemelnék egy, a korszakra nagyon jellemző momentumot, annak illusztrálására, hogy egy alapvetően (el)ismert, sikeres filmes karrierje mennyire pillanatok alatt megszakadhatott a Kádár-rendszerben, ha nem tudott „viselkedni”. András Ferenc éppen túl volt a nagyot robbanó Veri az ördög a feleségét (1977) című első nagyjátékfilmjén, amely a „puha diktatúra” számtalan apró mozaikdarabból mesterien összerakott szatirikus látlelete, amikor csatlakozott az emberi jogok csehszlovákiai megsértése okán tiltakozó csehszlovák ellenzék Charta ’77 című politikai nyilatkozatának aláíróihoz, mire a hatalom szó nélkül indexre tette, körülbelül öt évig nem kapott lehetőséget, hogy nagyjátékfilmet készíthessen. De aztán szerencsére jött a Dögkeselyű, ez a megrázó társadalmi krimi (amelyet a puha magyar diktatúrában megengedtek, a Szovjetunióban viszont betiltottak), a további sikerek, és a rendező ismét a pályán találta magát.
Ejtsünk itt szót András Ferenc egy egészen rendkívüli dokumentumfilmjéről, amely bizonyos értelemben a Veri az ördög a feleségét előképe. A Dózsa népe című dokumentumfilm a Balázs Béla Stúdióban készült, 1973-ban, a parasztvezér születésének 500. évfordulóján. Egy vidéki gimnáziumban kitalálják, hogy a nagy megemlékezés-pillanat kapcsán buszra rakják a nebulókat és bejárják az országot, a Dózsa-hadak útját követve. Igaz, a szomszédos és baráti Romániába nem jutottak át, csak Nagylakig. A rendező arra a kérdésre keresi a választ szikár, dokumentarista alkotásában, hogy egyáltalán van-e értelme az ilyen külső kényszerre megszervezett ünnepi diadalmeneteknek. És bizony van, csak nem egészen az, amit az ötletgazdák reméltek: a filmben felbukkan a Kádár-rendszer finom, de annál maróbb kritikája, amely a további alkotásokban kiteljesedik. Vagyis lényegében megérte.
A korszak harmadik kulcsfontosságú András Ferenc-nagyjátékfilmje, A nagy generáció egy dialógussal kezdődik, mégpedig arról, hogy egy emigráns ismerős meghalt valahol külföldön, elvitte a mája: „Európa árt a májnak”. Függetlenül attól, hogy a mondatnak mennyire aktuális üzenete lehet ma is, itt, Ká-Európában, a film a hatvannyolcas generáció kiábrándultságát járja körül azután, hogy lejártak azok a lázas évek. Idézem a rendezőt: „Megmondom őszintén, én még boldog emigránssal nem találkoztam.” A néző ismét pontos, metsző iróniával átitatott keresztmetszetet kap a lendületét, hitét, erkölcsi tartását vesztett generációról, amelyet a kemény, majd puha diktatúra vagy kilökött a hazából, vagy a pálya szélére kényszerített.
A rendszerváltás után eltelt 30 évben András Ferenc további jó pár filmet készített, amelyek azonban kevésbé tudták hozni korábbi alkotásainak színvonalát. Úgy tűnik, ő is egyike azoknak az alkotóknak, akiknek szükségük van arra, hogy szembeszegüljenek valamilyen nagyobb erővel, hogy igazán kifuthassák magukat. Ennek megfelelően kicsit szomorkásan végződik a kötet beszélgetős része: „… hihetetlenül nyomaszt, hogy megy az idő, nyomaszt, hogy a bürokrácia egyre erősebb. Nagyon nagy vágyaim már nincsenek, de ezt a két filmet még szeretném megcsinálni.” Vagyis, ami teljesen érthető, a 78 éves rendező talán nehezen találja meg a helyét a többszöri generációváltáson átesett magyar filmművészetben és -iparban, viszont azért elkeseredésre semmi ok. Temesi Ferenccel dolgozik az értelmiségiek helyzetét ábrázoló trilógia (Dögkeselyű, Az utolsó nyáron) harmadik darabján, na és van egy másik forgatókönyve is, Kölcsey Ferenc életéről.
Barabás Klára: Végkiárusítás – András Ferenc filmrendező. MMA Kiadó, Budapest, 2020.
