A tartós fogyatékkal élők mindennapi élete viszonylag kevés alkotásban jelenik meg. Az olyan filmek, mint az Esőember vagy a Forrest Gump sokkal inkább azt hivatottak hangsúlyozni, hogy a „kicsit mások, mint mi” típusú emberek is keveredhetnek olyan kalandokba, mint Indiana Jones vagy James Bond. A rendezők ehhez rendszerint „egészséges” színészeket kérnek fel, akik hónapokig gyakorolják a hiteles dadogást vagy tolószékirányítást.
A spanyol Pastor-Naharro rendezőpáros ezzel szemben egy valóban Down-kóros emberre –, aki mellesleg Európában elsőként szerzett diplomát ezzel a betegséggel élve – osztotta a főszerepet. A döntés helyesnek bizonyult, ugyanis Pablo Pineda minden egyes mozdulatából a hitelesség sugárzik. Nem játszani próbál, sokkal inkább megmutatni azt, hogy milyen az élete egy olyan embernek, akinek rendellenesség lépett fel a 21. kromoszómapárjában. Pineda nem a vizet prédikáló fajta: amikor épp nem filmben játszik, azért szónokol, hogy a társadalom ne úgy tekintsen a Down-kórosokra, mint betegekre, hanem mint olyan emberekre, akiknek a Down-kór olyan jellemvonásuk, mint a barna haj vagy a zöld szem. Pastor és Naharro utóbbi tételmondatot bontották ki egy nagyjátékfilmben.
Daniel nem lesz gazdagabb egy rég nem látott testvérrel és nem utazza körbe a fél világot, csupán a mindennapok kalandjait éli meg. Egy cipőfűző bekötését, egy elromlott fénymásoló megjavítását, egy adag sültkrumpli elfogyasztását, úgy, hogy az ne hagyjon nyomot a pólóján – vagy egy hölgy szívének elnyerését. Nos, ezek nekünk, „egészségeseknek” – talán a hódítást leszámítva – nem jelentenek problémát. Pastor és Naharro azonban ezekre a hétköznapi mozzanatokra fókuszálnak, kiemelik, hogy mik azok az apró dolgok, amikkel a Down-kórosoknak nap, mint nap legalább kétszer annyit kell küzdeniük. A betegség testi oldalára is rávilágítanak: számos, olykor túlságosan didaktikus premier plánt láthatunk Daniel pufók arcáról, jellegzetesen húsos kézfejeiről. A lelki és fizikai sajátosságok (és véletlenül sem hibák) kiemelése ellenére egy pillanatig sem érezzük, hogy a Down-kórral élők bármivel is többek vagy kevesebbek lennének egy „normális” embernél: ugyanúgy próbálják az életet élvezni, mint bárki közülünk. Sőt, nem csak próbálkoznak: lehet naivan ugyan, de mindennek megtalálják a pozitív oldalát. Mindezt az „egészséges” Laura (Lola Dueñas kiemelkedő alakításában) szögegyenest különböző látásmódja és életvitele teszi hangsúlyossá. Daniellel szemben a szőke ciklonnak nincs semmiféle betegsége, mégis alkoholba és gyors numerákba fojtja múltbéli sérelmek okozta (mondvacsinált) problémáit. Szép, talpraesett, önálló és független, birtokolja mindazon tulajdonságokat, amikről egy Down-kóros csak álmodik. Mégis kettejük közül ő az, aki az élet borús oldalát látja.
Megjelenik a féltés is Daniel, és más, az intézet táncóráira járó növendékek szülein keresztül. A „betegséggel élők” és az „egészségesek” mellett Pastor és Naharro bemutatja a két csoport között álló réteget, azokat, akik ugyan nem betegek, de annyira közel állnak hozzájuk, hogy szinte pontosan tudják, min mennek keresztül. Daniel édesanyjának karaktere (María Ángeles alakításában), jól ábrázolja mindazon szülőket, akik tartósan fogyatékos gyerekeket nevelnek. Félt, óv a nagyvilág veszélyitől – néha talán túlzóan is –, mindenre próbál megtanítani, ami az „egészségesek” között várja, s persze elismer és dicsér minden kisebb-nagyobb sikert, amit gyermeke elér. A szereplők kifogástalan játékán kívül a hitelességet növelik a táncórákat és az irodában folyó munkálatokat bemutató dokumentarista képsorok. A munkatársak közötti harmonikus együttműködés, a fogyatékos fiatalok szívből jövő mozdulatai mind-mind az elfogadást és az egyenlőséget hivatottak alátámasztani.
Álvaro Pastor és Antonio Naharro filmjének ereje abban rejlik, hogy megtalálták az arany középutat a túláradó giccs és a távolságtartó magatartás között. Az egészséges-beteg, normális-különc közötti ellentétek éles határait elmossák, sőt nem is törekednek arra, hogy a fogalompárokat ellentétként állítsák elénk, inkább egy új értelmezési lehetőséget adnak.
