[kritikaíró pályázat] A direct cinema kiválóságai, Albert és David Maysles, korábbi munkáikhoz hasonlóan (What’s Happening!, The Beatles in New York, Salesman, The Rolling Stones – Gimme Shelter) rendkívüli érzékenységgel, éles szemmel közelítették meg, s vitték vászonra a Kennedy-família oldalági rokonainak tragikus történetét. A rendezőpáros életművének egyik kultikussá vált darabja, a Két nő – egy ház című dokumentumfilm az elmúlt 35 évben színdarab és musical formájában is feldolgozásra került, a tavalyi évben pedig Michael Sucsy vezénylete alatt tévéfilm készült belőle.

A Nagy Edith néven is ismertté vált Edith Bouvier Beale a nagynénje, míg Kis Edith, azaz Edith Ewing Bouvier Beale unokatestvére volt Jacqueline Kennedynek. A társadalmi ranglétra legfelső fokán állóknak kijáró pompa és fényűzés közepette éltek, míg el nem érte, majd szép lassan, le nem taszította őket a gazdasági válság a szegények közé. Anya és lánya önként száműzték magukat East Hampton-i, 28 szobás kúriájuk egyre omladozó falai közé, amely az évek előrehaladtával már nem a társadalmi érintkezés legfőbb helyszíne, csupán macskák, mosómedvék és rágcsálók menedéke lett. Az egyre jobban nyomorgó anya és lánya életterük szűkülésével mind visszahúzódóbbá vált, melyet csak a közegészségügy, majd a Maysles fivérek felbukkanása tört meg a 70-es évek elején. Az egész életükben rivaldafénybe vágyó Nagy és Kis Edith akkor még csak remélhette, hogy a róluk szóló dokumentumfilmnek köszönhetően örökre bevésik magukat a történelembe.

Az irányzatra oly jellemző módon a hangalámondás és a megrendezett jelenetek helyett itt a maga természetességében kibontakozó drámának lehetünk szemtanúi. A korábban bevett sémával ellentétben forgatókönyv, megrendezett jelenetek és hangalámondás nélkül is igazi sorsdráma körvonalazódik a néző előtt. A rendezőpáros hosszú heteken át tartó, folyamatos, de be nem avatkozó jelenlétének köszönhetően, a velük folytatott egyoldalú dialógusok, illetve az anya és lánya között zajló párbeszédekből gyönyörűen rajzolódik ki kettejük szövevényes kapcsolata, nyomorba hajlott életük története. A film szinkrón volta miatt annak keletkezésének közvetlen előzményei újságcikkek formájában köszönnek vissza, élettörténetük mozzanatai pedig megfakult, de gyönyörű fotográfiák képében alkotnak éles kontrasztot és szomorú párhuzamot a jelennel. Szétszakíthatatlan, de fojtogató kapcsolat az övék, amelyben éppúgy helyet kapott a birtoklásvágy soha nem múló érzése, a dac folytonos jelenléte, mint az egymás iránt érzett törődés és szeretet örökké lobogó lángja is. Az anya még mindig utasítja, olykor zsarnoki szigorral tereli ötvenen túli lányának minden lépését, aki ez ellen rendszeresen fellázad, ám sosem annyira, hogy valójában megbántsa az idős asszonyt. Karrierre, szerelemre, szabadságra – az elmulasztott életre vágyik, de cselekvésképtelensége miatt csak illúziókból épített börtönének rácsait rázza.

A kézikamerával rögzített film narratívájának nincs hagyományos értelemben vett dramaturgiai íve, az epizodikusság kelti életre: Nagy és Kis Edith mindennapjainak történései szabdalják részekké a közel 100 perces alkotást. Kis Edith táncpróbái, a tengerparti napozás, az aznapi ruhaviselet bemutatása, és az anyjával folytatott, rendszerint múltidéző beszélgetések mind-mind magukban hordozzák sorsuk tragikumának egy-egy momentumát. Az időn kívül élő (nincs egy óra sem a házban) anya és lánya a múltban rekedt, így a sosem volt boldogság (Nagy Edith rögeszméje tökéletes életéről) és az elszalasztott lehetőségek kergetése (Kis Edith ragyogó táncosként való tündöklése) olyan mindennapos tevékenység a „szellemházban” mint az énekelgetés, macskaetetés, rejtvényfejtés vagy a misehallgatás a rádióban.

A Maysles fivérek a film készítése során nélkülöztek mindenféle direktori tevékenységet, tudatos beavatkozást. hatásvadászatot. Puszta jelenlétükben mégis egy intim portré, lélektani feltárulkozás bontakozik ki. Kétségkívül rabul ejti, és hatása alatt tartja a nézőt még a megtekintést követően is.