Mel Gibson neve ma Hollywoodban felér egy istenkáromlással: az amerikai közönség nem nézi jól szemmel sztárjai magánéleti botlásait, így aztán a stúdiók úgy fordulnak el tőlük egyik napról a másikra, mint a leprástól. A rettenthetetlen Mel Gibson is látott jobb napokat, valaha hatalmas költségvetésből rendezett, manapság viszont hol jóbarátai, hol volt beosztottai csinálnak neki filmet Icon nevű produkciós cégével. A Get the Gringo is ilyen, az az Adrian Grünberg rendezte, aki az Apocalypto és más Gibson-filmek forgatásán még asszisztensként tevékenykedett.

Az amerikai forgalmazó döntése – miszerint nem küldik moziba a filmet, hanem csak videós változatban adják el – még rosszabb ómen lehetne az európai közönségnek, mi viszont nem vagyunk annyira fogékonyak a pletykákra és botrányokra, így ez a film simán futhat a filmszínházakban is, nemcsak előfizetéses kábeltévék éjszakai programjaiban. Így aztán módosított címmel (a briteknél How I Spent My Summer Vacation, Romániában utóbbi tükörfordítása, Magyarországon pedig Börtönregény) mégiscsak moziba került, és a forgalmazó ódzkodása nem bizonyult megalapozottnak: nem egy alapmű, de azért mennek ennél sokkal rosszabb filmek az Óperencián innen és túl is a mozikban, elég csak az utóbbi évek orbitális, 3D-ben prezentált CGI-fantasy-áradatára gondolni.

A Börtönregény címéhez méltóan nagyrészt egy mexikói börtönben játszódik, Mel Gibson névtelen karaktere azután kerül oda, miután átbukfencezik a tex-mex-határon egy autóval és vagy kétmillió dollárnyi rabolt bankjeggyel. Ez a börtön egy nagyon érdekes létesítmény: az az egy szabálya van, hogy nem lehet belőle kijönni, odabent viszont bármi és bárhogyan megtörténhet, így aztán fegyverektől uzsorán keresztül, családostól ott veszteglő banditákig minden van benne – ahogy a hősünk is megjegyzi: olyan mint a világ leglepukkantabb plázája. Egyedüli gringóként, azaz fehér emberként kell túlélnie, sőt kitörnie az El Pueblito nevű fegyházból, de természetesen közben a kelleténél is jobban összebarátkozik egy bajban lévő anyukával és annak tízéves fiával; s közben a lopott pénz gazdája is szimatot kap, az idő tehát véges.

A film, mondjon bárki bármit, formavilágát tekintve – igaz, hogy mellőzi a lovakat és a széles karimákat – igazából western, s a más bőrszínűekkel körülvett Nagy, Cinikus Sápadtarcú Férfi mítoszát viszi tovább egy üdítően mai, mégis archetipikusan lepattant környezetben. Erre utal a film egyik klimaktikus pillanatát jelentő félresikerült leszámolásjelenet is (nem a jelenet sikerült félre, hanem a leszámolás), amikor pár amerikai belov… bocsánat, begyalogol a börtönbe és egy peckinpah-s, végtelenül lelassított vérengzésbe torkollik az egész. Antihősünk aztán apafigurává nemesedése által dicsőül meg, és azt nem mondom el, hogy leszámol-e a gonoszokkal.

A jó öreg Mel lassan tényleg jó öreg lett, s botrány vagy cirkusz ide vagy oda, ebben a filmben teljesen jól működik a figura, még akkor is, ha „leszarom”-attitűdjét egy az egyben a Die Hard-sorozat McLane-jétől kölcsönözte. Lehet, hogy azért, mert hiteles: nincs veszítenivalója. Az egyetlen, amit sántít, az a forgatókönyv: tele van a szokásos narratív lyukakkal és elhanyagolt kutatómunka eredményezte egyszerűsítésekkel, a néző minduntalan megállítaná a vetítést egy „de akkor hogy van az, hogy...” kérdéssel (még egy tévésorozatban is hitelesebben mutatnak májátültetést); de az erőltetetten vicceskedő narráció sem tesz túl jót neki – utóbbiból hálistennek a film vége felé egyre kevesebb van. A narratív problémákat viszont hajlamosak vagyunk a műfaj számlájára írni, és hagyjuk, hogy a jó öreg Mel elvigye a hátán a balhét – egy fiatalabb, kevesebbet megélt arc nem tudná.

Nem a nyár legkihagyhatatlanabb filmje tehát a Börtönregény, de az egyszerű, tradicionális, a realitás mocskában hentergő akciófilm kedvelői szeretni fogják, s a western posztmodern mutációit kutatók is ujjal mutogathatnak majd különböző fel-felbukkanó mémekre, toposzokra és motívumokra. Adjunk egy esélyt Gibsonnak, nála sokkal rosszabb színészek koptatják a gyöngyvásznat manapság.