A kilencvenes évek elején tömegével nyugatra örökbeadott romániai gyerekekről szóló dokumentumfilm megrázó élmény.
A romániai közvalóságot a rendszerváltás első évtizedében hangsúlyosan, később már kevésbé, de azért néha még ma is két szélsőséges erkölcsi minőség között láttam és látom állandóan mozogni. A normalitás luxus volt sokáig, néha napokig ma is az. A román valóságra fogékony érzékenységünk borzasztó mély morális gödrök aljáról torokszorítóan lelkesítő gesztusok magasságába emelkedik, majd zuhan vissza pillanatok alatt. Ezek között is kitüntetett helyen emlékszem a rendszerváltást rögtön követő évek gyermekotthonairól készült képsorokra. Később gyakran arról értesültünk, hogy ezeket a nem túl szerencsés sorsú gyermekeket nyugatiak fogadják örökbe. Jobb így nekik – gondoltam, de aztán rögtön észbe kaptam: milyen társadalom az, miféle tömegerkölcs, amely ilyen helyzetet teremt, és hagyja működni?
Az árvaházakat és nevelőotthonokat eldobott gyermekekkel töltötte meg az egyik embertelen rendszer, majd jött egy majdnem hasonlóan embertelen, és onnan őket tömegesen nyugatra exportálta. Ügyes emberkereskedés zajlott évekig, dolgoztak benne szülők, nevelőszemélyzet, ügyvédek, s a hatalom engedte. Alapvetően a fogadószülők sem lehetnek büszkék arra, hogy ezt a gyermekexport-importot igénybe vették – mindenki sáros ebben az adásvételben, a gyermekeket kivéve. Mégis nekik a legnehezebb. Illetve azzá válik később, nagykorúsításukat követően, amikor megkeresnék azokat a lényeket, akiktől az életet kapták – már ha a fogadószülők nem titkolták származásukat. Lukács Csaba Gyökérkeresők – ezredvégi emberkereskedők dokfilmje négy egykor eladott, azóta felnőttkorba jutott gyermek visszaútját örökíti meg keserédes modorban.
Ileana Băiescu egy írországi óvónő, akit egykor Buzău megyéből adtak örökbe kamaszkorában, hat testvérét hasonlóan vagy fiatalabb korban. Őket szerette volna megtalálni, és ezért hozta létre a The never forgotten Romanian children nevű Facebook-oldalt, amely rövid idő alatt 6000-nél is több követőt gyűjtött össze, és ezen keresztül számtalan egykor örökbeadott, immár felnőtt gyermek találta meg romániai vérszerinti rokonait. George (azaz Zsolt) székely fiú, csak hát Skóciába került háromévesen, és egy kukkot nem tud magyarul. Logi pedig egy székelyföldi roma családban született, Amerikában él, leszbikus, és feleségével látogat a „szülői” házba. George-ot és Logit legutóbb 2-3 éves gyermekként látták a nemző szülők, majd elkerültek, felnőttek, és most visszatérnek rácsodálkozni a gyökerekre. Szívszorítóak és mulatságosok a történeteik, amit egyrészt a dráma éltet, másrészt a veszteség-nyereség egymásnak feszülő és oda-vissza működő dinamikája, harmadrészt pedig a kontrasztok: mélyszegénység kontra nyugati jólét, leszbikusok kontra roma nyomor és fura vallási szertartásban kántáló házanépe, hazugságokkal kibélelt dráma kontra az elhagyott gyermek őszinte közeledése.
Izidor Ruckel viszont egyike volt a máramarosszigeti menthetetleneknek, a „borzalmak árvaházának” lakójaként embertelen körülmények között töltötte élet első pár évét. Most egy árvagyermekeket segítő szervezet munkása, Romániában él, de Amerikában fogadták egykor örökbe. Megbékélt múltjával, megbékélt az őt és társait bántó rendszerrel, annak munkásaival, immár bölcsességet és túlélő életfilozófiát közvetít a sors által sújtottaknak. Illetve alapvetően mindenkinek, aki arra fogékony.
A dokumentumfilm nagy erénye a történetszálak kiegyensúlyozott életben tartása, a sikertörténetek napos, de árnyékos oldalának is a felfedése, például arról, hogy az egyik mama most mennyire örül, miközben a gyermek elhagyásakor lelkiismeretfurdalás nélkül mondott le róla. Lukács Csaba bizonyára szervesen, a helyzet természetéből fakadóan előbb ítélkezőre, elemzőre – újságíróként a rendszerrel szemben kritikusan –, viszont később a családi és gyermeki drámák hatására melankolikusra fogalmazta dolgozatát. Nyilván azért is ilyenre, hogy a néző ne érzelemmentesen tekintsen a képsorokra, induljon meg benne valami. A líraian fodrozódó víz, a pörögve, szinte a gravitációval küzdve hulló falevelek, a film lassú, erős melankolikus hangulatot árasztó zenei betétje, Gáspáry István ráérősen dörmögő narrációja mind hozzájárulnak egyfajta azonosulás kiváltásához. Mert hát mindannyian voltunk gyermekek, és ha elhagytak volna…
