Az Okja először a körülötte támadt felfordulással hívta fel magára a világ figyelmét. A Cannes-i Fesztivál ugyanis idén először adott helyet versenyében egy online tartalomszolgáltató (két) produkciójának: az Okja (és a Noah Blumbach rendezte The Meyerowitz Stories) a Netflix saját gyártású filmje.
A film körül kialakult vita a modern és a hagyományos filmforgalmazás összecsapása volt: a gyártó egy percig sem akart a nehézkesebb és szűkebb közönséghez elérő moziforgalmazással bajlódni, amikor nézők millióit éri el egy csapásra az online filmforgalmazással, sőt, az Okja forgatásakor sem jöhetett szóba nyersanyagként a filmszalag – a cannes-i filmrajongók jórésze viszont a Filmet celluloidra forgatott, széles vásznon levetített műalkotásként értelmezi. A cannes-i versenybe márpedig beválogatták, átment egy minőségi szűrőn, ez pedig jelzésértékű.
És valóban: függetlenül attól, hogy mekkora képernyőn nézzük, az Okja figyelemre méltó alkotás. Lehetne vegetáriánus kiáltvány, patetikus GMO-ellenes felhívás, szájbarágós tanmese – de egyik csapdába sem esik bele. Lehetne állatmentő thriller vagy akár gyerekeknek szóló fantasy/mesefilm is erős, csak felnőttek által értelmezhető részletekkel, ha nem lenne benne például egy különös nemierőszak-jelenet. Az egész film egy hatalmas karikatúra a túlnépesedett emberiségről, minden, benne felbukkanó figura önmaga túlrajzolt vonásaival ég az emlékezetünkbe, s ettől lesz az Okja elgondolkodtató felszólalás a nagyvállalatok egészségtelen és etikátlan, de nagy bevételt hozó praktikái ellen, illetve a reklámokban tulok módra hívő fogyasztói butaság ellen.
A történet középpontjában egy „szupermalac” áll: egy amerikai hústermelő vállalat hirtelenszőke üzletasszonya már az első percekben bejelenti a nagyvilágnak, hogy valahol Dél-Amerikában egy hatalmasra nőtt disznófajtára bukkantak, amelyet sikerült kölykezdtetniük, és a malackákat szétküldték a világ minden tájára, hogy a hagyományos helyi állattartás szabályai szerint a lehető legjobb körülmények között nőjenek fel. A végcél kiválasztani a legjobb fajtát, amely további nemesítéssel akár az emberiség élelmezési problémáit is megoldhatná. A cirkusz – és a tévéshow – kell a disztópikus társadalomnak, a nemesítés hagyományos, természetközeli módszerei azonban tíz évnyi távlatban ígérnek eredményt – a vállalat tehát hiteles és egyedülálló marketingstratégiával nyomulhat világszerte. A „szupermalacok” közül eggyel, a címszereplő Okjával lesz alkalmunk közelebbről megismerkedni: ő valahol egy koreai hegytetőn kötött ki, gazdája egy Mija nevű, árva lányka, akit a nagyapja nevel. Hamar kiderül, hogy Okja nem egy átlagos malac, már ha malac egyáltalán (le a kalapokkal a CGI-mesterek előtt): nagyra nőtt, kövér teste ugyan arra emlékeztet, de feje inkább egy vízilóé vagy kutyáé – márpedig a kutya az ember legjobb barátja. Értelme is felülmúlja a sertésekét, hatalmas, néma testébe meglepő intelligencia és érzelem szorult. Ő sem kerülheti el azonban a sorsát: tízévesen, ivarérett korában Amerikába viszik, vissza a vállalathoz, amely Koreába kihelyezte. Egyetlen barátja, Mija (Seo-Hyun Ahn)korát meghazudtoló bátorsággal küzd, hogy megmentse és hazavigye. Ennek a felnövéstörténetnek az igazi főszereplője és hőse nem ember, hanem maga az Okja nevű lény, egyetlen szereplő sem kínál igazán azonosulási lehetőséget, a „szupermalacokat” és az általuk képviselt szimbolikát azonban egyre jobban megértjük.
Az Okja ereje a csípős iróniájában rejlik. A vállalat gátlástalan tulajdonosa és nála is gonoszabb ikertestvére – Tilda Swinton zseniális, kettős alakításában – minden idők leggonoszabb főgonoszánál is gonoszabb, ugyanakkor nem szűnik meg nevetségesnek is lenni. A vállalat ellenpólusa az erőszakmentességet és az állatok szeretetét hirdető, maroknyi környezetvédő kellene legyen – de őket is nehéz komolyan venni: bébiképű vezetőjük puhánynak tűnik, lelkes társa pedig annyira komolyan veszi az ökológiai lábnyom minimalizálásának a kihívását, hogy szinte éhen hal. A malacfarmon azonban már nincs humor, nincs irónia, csak a tragédia dúl. Ennek a forrása pedig nem a felaggatott sonkákban vagy a csatornába sodort véres lében rejlik, hiszen ép eszű felnőtt tudja, hogy csonton terem a hús, és valahogy el kell jutnia az ólból a tányérunkba – a drámát az Okja-féle faj már-már emberivé nagyított, értelmes lény volta adja.
Joon-ho Bong nem enged a hollywoodi happy end csábításának, a „kislány és az ő házikedvence” toposzra épülő történet végkifejlete elgondolkodtatóan alakul. Ahogy az is elgondolkodtató, hogy Cannes-t felkészületlenül érte ez a film – és netflixes társa –, a fesztiválnak állást kellett foglalnia, ami a versenyszabályzat pontosításában öltött testet, és a hagyományos mozi iránt rajongó tábornak adott igazat. De vajon kinek lesz igaza legvégül, a távolabbi (vagy nem is épp oly távoli) jövőben? A minden áron húst gyártó nagyvállalatnak, avagy a gyengébb minőségben, de többeknek filmet eladó online csatornának – vagy a hagyományos, kisebb hús/filmtermelőknek?
