Gorbacsov történelem: neve egybecseng egy korszak lezárulásával. Mint ahogy egybecseng azokkal a diadalittas időkkel is, amikor az emberek számára a biztonságnál fontosabb volt a szabadság. Werner Herzog szokásához híven az embert keresi az ikon mögött, ebben van segítségére korábbi munkatársa, a filmes és antropológus Singer. Persze a kérdéseket ebben a filmben is Herzog teszi fel, és az, hogy ő Gorbacsov beszélgetőpartnere, a dokumentumfilm egyik erénye.

Mint ahogy az is, hogy a 77 éves rendező a feledés homályából, három évtizeddel a rendszerváltás után idézi elő a 88 éves utolsó szovjet párttitkárt, aki így talán az utolsó szó jogán beszél az akkori reformokról, az atomfegyverek leszereléséről, a vasfüggöny lebontásáról – vagy akár a csernobili katasztrófáról. Ezek nem csak a harmincéves jubileum, azaz a nosztalgia miatt érdekesek, hanem mert mostanság újra aktuálisak lettek hasonló problémák. Ez a film sziréna is egyben, mely arra figyelmeztet, hogy az emberiségnek nem kéne elfelednie a történelmet, vagy legalábbis tanulnia kéne a múlt hibáiból. Portré egy ritka-fajta politikusról, aki erősen különbözött elődeitől – és mint kiderült, az utódaitól is.

Mihail Szergejevics Gorbacsov is úgy tűnt el, mint ahogy az a birodalom elsüllyedt, melynek ő állt utoljára a kormányrúdjánál. Igazi világsztár volt. Népszerűsége világméreteket öltött. Olyan jelenség volt, akinek megjelenése a politika színpadán, tettei, nyilatkozatai millióknak okoztak eufóriát. De mintha Gorbacsov emléke gyorsabban mállana szét, mint ahogy azt a világot megreformáló egykori vezetőtől, egy Nobel-békedíjastól várhatnánk. Már csak ezért is fontos, hogy Herzogéknak egyáltalán eszébe jutott, hogy megkérdezzék őt, hogy elmondhassa véleményét harminc év távlatából az eseményekről, és reflektáljon arra is, hogy merre halad a világ mostanság.

Herzog persze nem ismeretterjesztő jellegű filmet készített: feltételezi, hogy a néző nagyjából ismeri a félmúlt eseményeit. Interjúi, archív vágóképei és filmhíradó-bejátszásai inkább a XX. század hangulatának megragadására hivatottak. Különösebben nem rendszerezi az egykori eseményeket, inkább az egyedi vezető személyisége érdekli. Ehhez kapcsolódóan próbál megszólaltatni az akkori folyamatokban aktívan részt vevőket. A filmben komolyabb szerepet kap a sajátos akcentussal angolul nyilatkozó Németh Miklós, aki az egyik legalaposabb Gorbacsov-portré rajzolójának is tűnik egyben. Hiszen a magyar gazdasági kérdések, a megszálló csapatok kivonása mind kettejük párbeszédének is az eredményei. (Egyébiránt a Magyar Népköztársaság utolsó miniszterelnökéről, Némethről már szintén készült portré, 1989 – Határon címmel, 2014-ben. Ez a film is tartalmaz Gorbacsovról és a Szovjetunióról felvételeket. Ezek között vannak olyanok is, melyek Herzog filmjébe is bekerültek. Mint ahogy Herzog átvett jeleneteket a tavalyi Astrán bemutatott Putyin tanúi című film rendezőjének, Vitalij Manszkijnak egy korábbi, 2001-es filmjéből is. Elvégre Manszkij volt a Kreml házi filmese, az eseményekhez ő volt a legközelebb. Ezért szinte megkerülhetetlen, A vörös cárok című sorozatának Gorbacsov. A birodalom után című epizódja pedig olyan dokumentum-részletekkel bír, melyek szinte elengedhetetlenek, ha az egykori párttitkár jellemzéséről van szó.)

Herzog alkotása egyszerre komoly és elemző, ugyanakkor sok szempontból érzelmes, és nincs híján a humoros megoldásoknak sem. Az idős, jelenkori Gorbacsov és a nyolcvanas évekből vagy még korábbról a legfiatalabban megválasztott szovjet párttitkárról bevágott mozgóképi felvételek, melyeken egy közvetlen és energikus fiatalember látunk, bekeretezik a jellemképet. Bár hozzá kell tennem, hogy a halálra is felkészült robosztus, idős ember lassú válaszai nem csak egy bölcs megfontoltságára utalnak. Gorbacsov ugyanis komótosan megvárja, míg a tolmácsok elvégzik a dolgukat. Elvégre tőle Herzog angolul kérdez, mire ő a fordítás után, azt megrágva az anyanyelvén, oroszul reagál, némileg lassítva ezzel a film ritmusát.

Persze a film elemzi Gorbacsovnak az USA emblematikus elnökével, Ronald Reagannel való kapcsolatát is, elővéve Reagan még élő egykori külügyminiszterét, a 98 éves George Shultzot is. Az archív felvételeken feltűnik az újraegyesült Németország első kancellárja, Helmuth Kohl, vagy a britek első női miniszterelnöke, a Vasladynek is becézett Margaret Thatcher is. A visszaemlékezések sorát Németh Miklóson kívül Horst Teltschik, Kohl egykori tanácsadója erősíti, és a lengyelországi rendszerváltás legfőbb alakja, Lech Wałęsa is megszólal a még élő kortanúk közül. Azaz inkább Gorbacsov tisztelői, barátai a film szereplői. Nem derül ki, hogy mit gondoltak róla ellenlábasai, így a portré elbillen az egykori reformokat támogató nézőpont felé.

Herzogék nem mennek bele rázós kérdésekbe. A csernobili katasztrófa is csak szőrmentén van boncolgatva a filmben, de a szovjetek afganisztáni háborújáról és benne Gorbacsov szerepéről még annyi szó nem esik. Mint ahogy a Gorbacsovot megbuktató puccsisták és Borisz Jelcin szerepe is elenyésző (holott ez hangsúlyos fordulat volt), vagy azt sem tudjuk meg, hogy milyen ma, Putyin Oroszországában Gorbacsov megítélése. Maga Putyin egyszer tűnik fel a filmben, Gorbacsov nejének a temetésén. Ez a temetés a narráció szempontjából elég lényeges pillanat, hiszen nagyon fontos a feleség, Raisza Gorbacsova szerepe a portré érzelmi szálának megerősítésében: a politikailag elszigetelődött egykori vezetőnek csak mélyített a magányán a társa elvesztése. Így Herzogék portréábrázolása során egy gyerekkorig visszaemlékező idős és magányos ember talán végső számvetését kapjuk. Gorbacsov emlékszik arra, amiket az egykoron őt éltetők is rég elfeledtek. Filmbéli jelenléte figyelmeztet arra, hogy gondoljuk át az elmúlt harminc, ötven, száz évet. Mert a jövő szempontjából ez akár sorsdöntő is lehet.

Bár, mint említettem, Herzogékat is elragadta saját szimpátiájuk az alanyukat illetően, és nem rajzoltak ennek megfelelően objektív képet. Mégis jó volt megnézi ezt a filmet, hiszen már rég elfelejtettük Gorbacsovot, a peresztrojkát, a glasznosztyot, mint ahogy a hiánygazdaságot, illetve az egymásra-magunkra irányított atomarzenált, egyszóval távol került tőlünk a rendszerváltás. Holott időben az nem is volna olyan távol, éreznünk kéne az atmoszféráját. Ezt sugallja a film vége is, ahol az élete telén lévő Gorbacsov egy Lermontov-verset szaval el, majd elmélyedve hozzáteszi: „igen… igen…”