A Fox-féle Blue Sky Studios 2002 óta meglepően feltornászta magát a Dreamworks és Pixar mellett – ahhoz képest, hogy egyetlen egészestés animációs franchise-ra épít, s indulásakor a Jégkorszak komputergrafikája még nyomába se ért a Shreknek vagy a Szörny Rt.-nek.
A kezdeti lendületen, amikor a figurák és a sztori vitte a filmet, mára már túl vagyunk: a Jégkorszak 3-ban az animáció profi, a 3D-s panorámák és zuhanások profik, a gegek időzítése profi, a motkány-jelenetek gyakorisága arányos az Ice Age-műanyagfigurák és menük iránt felmért kereslettel, az üzenet pedig egy multiplex-mozifotel stabil kényelmével támasztja alá a biztonságos, fogyasztói javakkal kibélelt családi élet ideálját a célközönségben. Tömény, jól kidolgozott unalom.
A sztori családi punnyadásból indul, Manny és Ellie gyereket vár, a felelősségteljes mamutapa rendszeresen fúj téves szülési riadót, cukimuki játszóteret rendez be a születendő csöppségnek, satöbbi. A bonyodalom a családi punnyadás bezáró és kizáró hatása: Diego nem lát a kihívást a mamutkölyökben, önmagán viszont kifejezetten az elpuhulás jeleit észleli a házicica-üzemmód miatt, ebből fakadó kapuzárási pánikjában pedig elhatárolódik a „csordától”. A multikulti közösségiség ikonjától, ha még emlékszünk. Sid, a lajhár, szívesen bénázna még a mamutok körül, de Manny őt sem engedi be a szuperjátszótérre, Diego pedig az ő figyelmét is felhívja a – multikulti ideál által tagadott – tényre, miszerint nem „nekünk”, hanem a mamutoknak lesz gyerekük. Sid tehát magányos csordakeresésbe vág, így talál rá három dinótojásra, amiket örökbe fogad. Bár Manny meglehetős szigorral próbálja az így áthágott határt visszaállítani, megparancsolva, hogy azonnal vigye vissza a tojásokat oda, ahonnan hozta, a rend már megbomlott, a tojások után egy dinómama is kitör a föld alól, és magával ragadja Sidet.
Innentől kezdve már akció van, küldetés és veszély, ami ismét összekovácsolja a bandát. A dinók a jégpáncél alatt, egy meglepően jól megvilágított, szakadékokkal, lávazuhataggal és őskori buja dzsungellel ellátott barlangban laknak, ide szállnak alá Mannyék. A gyerekmesék archetipikus veszélyei között egy új szereplő oldja meg a jóindulatú közösségi önvédelem és az igazán mély és vad veszély közti viszonyt: ő Buck, a harci menyét, aki olyan rég van lent a dinók között, „hogy az már neki fent”, egyébként pedig Jack Sparrow kapitányról mintázták, és gyönyörűen adja elő a kissé skizofrén, de bátor és vad kamikaze figuráját. Így együtt sikerül összeszedni Sidet (aki jó szíve révén a dinók anyukájával is egy már kissé kopottas, de még megtartó erővel bíró házasság hangulatába került), továbbá levezényelni és megvédeni a szülést, amelynek keretében Diego is a „mindennapok hőse” házias szerepében egyesítheti vad ösztöneit és a szelíd status quo-t, valamint a dinómama segítségével a mélybe taszítani a főgonoszt. Igen, a dinóvilágnál is van lejjebb. A film egyszerűen nem hajlandó elismerni, hogy a mocsok a mi világunkhoz is tartozhat – hát ettől sem akkora, mint a Shrek.
Miután a nagybetűs Rend visszaáll, idefent elörvendezhetünk a kismamut játszadozásán, a játszótéren pedig a kis jégcsengettyű figurái közt, amely a film elején csak a mamutcsaládot ábrázolta, megjelenik az egész multikulti csorda. Ebből a betonkényelemből néhány kivételes pillanat nyújt feloldást: a Csillagok háborúja-retró repülés és lövöldözés az ősmadár hátán, amikor a veszély jó értelemben átérezhető, a röhögőgáz, amikor a hősök szerepeik túlsó felére esnek át hirtelen, meg néhány 16 éven felüli poén, mint például a hollywoodi homoszociális férfiösszetartás enyhe megbirizgálása, mikor Diego basszusát, mellyel Mannyval közli, hogy „én mögötted állok”, Buck heherészése kíséri, hogy „de miért mögöttem, mögöttem csak a hátsóm van”.
És van még akkor a Motkány, akit, mint viccet nehéz harmincadszorra éppúgy élvezni, ezért megdobták egy szexi motkánylánnyal, valamint a férfihobbi versus szerelem házias konfliktusával. Jeleneteik párhuzamosan ellenpontozzák egy ideig a mamutromantikát, de a végén ugyanolyan megoldásba torkollanak: a motkány kézen-közön fellövi magát a felszínre, a makkot viszont a helyére visszazuhanó jégtömb bedugaszolja az alvilágba, a motkánylánnyal együtt. Efölötti kétségbeesett üvöltésére szorul rá a film végén a képmező.
