Egyes filmteoretikusok szerint olyan irodalmi műből készülhet jó film, ami önmagában nem képvisel magasabb színvonalat. Ők most megnyugodhatnak és önigazolásul húzhatnak még egy strigulát a teljesen félrecsúszott irodalmi adaptációk listáján. Mert bizony a Vakság nem jó film.
Igaz, nem is rossz, de egy olyan rendezőtől, aki már két igényes, szépen átgondolt és megformált film után ilyesmit ad ki a keze közül, ez igencsak kevés az üdvösséghez. José Saramago portugál szerző méltán világhírű regénye összetett, kerek, mélyen pesszimista, rámutat a nyugati társadalmak minden nyűgére és bajára, az egyén és a közösség szerepére... Vagyis benne van mindaz, amit a film készítőinek sikerült teljesen kiiktatni a Vakságból, mely így csak egy újabb posztapokaliptikus mozi marad, és ez csak nyomokban tartalmaz némi A legyek urára hajazó vonást.
A történet egy furcsa, de nem túl megdöbbentő esettel kezdődik. A napi csúcsforgalomban egy férfi megvakul. A többiek nem toleránsak, haladnának előre, de a leállt autó akadályozza őket. Akad valaki, aki segítene, de mint később megtudjuk, neki is csak a vak ember kocsijára fáj a foga. Aztán ő is megvakul, majd a feleség, a szemorvos is, és a vakság szempillantás alatt szétterjed az egész városban, csak a doktor felesége őrzi meg a látását.
Itt álljunk meg egy kicsit, mert ez a felvezetés a film legjobb része. Meirelles itt találta meg a megfelelő tempót, a kezdő jelenetek feszesek és mozgalmasak, kellő mennyiségben adagolják az újabb fordulatokat, melyek előrébb viszik a cselekményt. A megvalósítás is jeles, az operatőri munkán túl a színészek is itt kaptak nagyobb teret, ami azért is furcsa, mert a kezdés nem kifejezetten a karakterekre koncentrál. Mégis itt érezni azt, hogy valamelyest visszaköszön Saramago regénye, ahogy ezek az első megvakultak kiszakadnak a társadalomból, ami rögtön ki is taszítja őket.
A folytatás a valódi kitaszítottság időszakát mutatja be, ahol a társadalom látó fele járványtól tartva elszigeteli a vakokat (és az egyszem látó asszonyt, a magát vaknak mondó doktorfeleséget), akik létrehozzák saját társadalmukat, ahol a demokratikus eszmék ugyanúgy megjelennek, ahogy a legkeményebb diktatúra vagy az önfenntartási ösztönből származó elállatiasodás. A regénynek talán ez a legizgalmasabb, legtöbb gondolatot ébresztő része, ám a forgatókönyvírók alaposan mellétrafáltak. A karakterek motivációk nélkül cselekszenek, a háttérről semmit nem tudunk meg. Egyik esemény követi a másikat, de minden csak lóg a levegőben, válasz semmire sem érkezik (különösen zavaró kérdés, hogy az egyedüli látó nő miért ilyen passzív, miért nem tesz semmit vagy miért nem előbb teszi azt?). Nyilván az lehetett a terv, hogy a cselekményből majd ki lehet hámozni mindent, de az közel sem sikerült úgy, ahogy azt az alkotók elképzelték. A képi megvalósítás (a túlexponált, bántóan fényes képek, elmosódott alakok) is már inkább fárasztó, semmint érzékletes, arra pedig végképp nem alkalmas, amire szánták: a vakság érzékeltetésére.
Gyorsan hozzáteszem, hogy a helyzet nem ennyire vészes, mint azt felvázoltam, ebben a középső részben is vannak értékes, jól átgondolt jelenetek (a nők megalázása, a halott asszony mosdatása), ahol minden klappol, csak nagyon kevés az ilyen.
Végül elérkezünk a végkifejlethez, ahol megszűnik a karantén, az emberek újra szabadok és a teljesen megvakult világban találják magukat. A film innen átmegy posztapokaliptikus moziba, azok minden kliséjét felvonultatva: az utcákon szemét és zűrzavar, a kutyák halottakból lakmároznak, a sok világtalan fosztogat és egymást csépeli egy kis ételért. A főszereplők ebben a világban gyalogolnak hazáig, hogy aztán jöjjön a finálé, ami hangulatát tekintve a lehető legmesszebb van Saramago regényétől. Az általános tablót és a társadalombírálatot (vagy inkább emberiségbírálatot) elhagyva személyes tragédiát, személyes végzetet farag a műből.
Valami nagyon félrecsúszott és aki ismeri az eredeti művet, az számon fogja kérni rajta minden hiányosságát. Aki viszont nem olvasta A vakságot, az még élvezheti is a mozit, ami semmivel sem rosszabb, mint hasonló témájú társai – csak ezen regény adaptációjaként édeskevés.
