Nagyon régen láttam már ennyire zavarba ejtő filmet. Témafelvetése helytől és időtől független, ezért első látásra akár izgalmas drámának is tekinthetnénk. Ezt azonban úgy akarják eladni nekünk, hogy könnyű kis romantikus vígjáték formájába csomagolják. E két műfaj ellentétéből pedig valami nagyon szokatlan születik meg.

De lássuk csak az alaphelyzetet. A történet elején a romantikus vígjáték műfaja dominál: a fiú (Paul Rudd) megkéri a lány (Rashida Jones) kezét. Ezt az örömteljes mozzanatot a lány minden barátnőjének elújságolja, viszont a fiúnak nincs olyan közeli barátja, akinek azonnal tudnia kellene az eljövendő frigyről. A rendező biztosra ment, az első öt percben jó hangsúlyosan felvázolta az alaphelyzetet és a konfliktust: minden információt verbálisan közölnek a szereplők, de akár egy rádiójátékot is meghallgathattunk volna ezalatt – a képi információra csak a szemfényvesztés miatt van szükség.

És ezzel az egyensúly már a film elején felborul és így az unalmassá válik. Persze, nem tisztem megmondani, hogyan kellett volna ebből jó filmet csinálni: azoknak a nézőknek, akiknek szánták, biztosan tökéletesen megfelel. Valószínűleg onnan ered ez a műfaji eldöntetlenség, hogy a producerek meghatározták, hogy milyen célcsoportnak szánják a filmet (14-30 éves korosztály) és milyen műfajban kell ezt elképzelni – viszont ebbe nem fért bele ez a történet, s így megmaradt olcsó vígjáték-kezdeménynek.

Csupaszítsuk le a külső tényezőktől a film alaphelyzetét és vizsgáljuk meg kicsit analitikusabban. Ugyebár itt van egy relatív sikeres, jó anyagi háttérrel rendelkező fiú, aki számára tulajdonképpen most kezdődik az élet. Minden sínen van, de egyvalami hiányzik az életéből: egy közeli barát, a legjobb barát, akit megkérhetne, hogy vőfély/tanú (best man) legyen az esküvőjén. Vannak munkatársai, haverjei, de nincs meg az az egy, akivel mindent megoszt. Kontrasztnak ott van az apja, akinek két legjobb barátja is van: egy munkatársa, akit 30 éve ismer, a másik pedig a kisebbik fia, aki ugyan meleg, de ez nem befolyásolja az apa-fiú viszonyt. Hősünk ráadásul kihallgatja, amint felesége barátnői arról beszélnek, hogy az olyan férfivel, akinek nincs legjobb barátja, valami gond van. A nyomás tehát két oldalról nehezedik a fiúra, ami „jó esetben” egy belső drámát okozna szereplőnkben.

Ő ehelyett úgy reagál, hogy a lehető legostobább és legolcsóbb megoldást választja: az esküvőig megpróbál egy legjobb barátot szerezni. Buzgón kutatja a társkeresők barátság-rovatait, de nem jár sikerrel, így a filmnek köszönhetően azt is megtudhattuk, hogy a barátságra – ugyanúgy, mint a szerelemre – a legváratlanabb időpontokban talál rá az ember.

Hősünk persze végül megtalálja az „igazit” (Jason Segel), és ez körülbelül 20 percet vesz igénybe a cselekmény idejéből. A film többi része is eltelik valahogy, és gondolom már mindenki tudja, hogy happy end lesz a vége. Én meg csak azon sajnálkozom, hogy nem más rendezte ezt a filmet – például Sam Mendes.