„A könnyű műfaj a legnehezebb” – mondta anno az S.O.S. szerelem sajtótájékoztatóján Szurmai János forgatókönyvíróvá avanzsált sportújságíró. Mégis nagyon sokan próbálkoznak vele – lévén a filmbarátok legkedveltebb műfaja, és ennek következtében a legjobb bevételi források egyike. (A pornóipar mellett, természetesen, de a célközönség nagyjából megegyezik.)
Ilyen értelemben nem igazán akadnak olyan problémák, hogy „A kurvaéletbe a rohadt Hálivúddal, nincs egy komédia, amire elvihetném a csajomat!”, minőségileg azonban az igényes fimek kedvelői bőven találnak kivetnivalót a komédiadömping darabjaiban. Az ok nyilvánvaló: a komédiabiznisz bennfentesei nem tesznek egyebet, csak egybegyúrják a már meglévő, többszázszor felhasznált kliséket, és jobb esetben változtatnak egy keveset a gegek megjelenési sorrendjén. Természetesen történnek próbálkozások a műfaj holtvágányból való kitolására, de ezek többnyire kimerülnek abban, hogy a legújabb produkciók oly módon próbálják meg újradefiniálni a műfaj szabályait, hogy felrúgják azokat (lásd pl. Felkoppintva című filmet), de persze nem annyira, hogy az a film végéig kitartson.
Egy ilyen, a romcom-műfaját átírni szándékozó 2007-es alkotás, a Run Fatboy Run végignézésével „örvendeztetett” meg minap a sors. A kijelentésemből csak a film adatlapjának megtekintése oldotta valamelyest az idézőjeleket. Nem annyira a Jó-, illetve Rosszbarátokból ismert elsőfilmes David Schwimmerben volt a bizodalmam, hanem a színész/forgatókönyvíró Simon Peggben. Valamennyit még az is nyomott a latban – vallom be némi sznobizmussal – hogy a film a torontói filmfesztiválon debütált, no meg jelölték az Egyesült Királyság Empire Awards díjára, a legjobb komédia kategóriában. Ezen adatokon felvidulva ültem le megnézni a filmet.
Történet szintjén ezt kaptam: adott egy borostás úriember, bizonyos Dennis (Simon Pegg), aki a saját esküvője előtt valamilyen oknál fogva önkívületi állapotban leledzik. Aztán ugyanezt a pofát látjuk, amint elszalad a terhes menyasszonya és a nászmenet elől. Másodperceken belül megtudjuk, hogy ez flashback volt, a valóságban öt év telt el, és a mi szökött vőlegényünk biztonsági őrként lohol egy transzvesztita után. Szabadidejében azonban arra jött rá, hogy igazából szereti volt menyasszonyát, Libbyt, illetve kisfiát, Jaket. De amint az lenni szokott az ilyen típusú filmek esetében, megjelent a színen egy pasi, Whit (Hank Azaria), aki jóképű, figyelmes, és nem utolsó sorban jól szituált. Ez az úriember Libby szemében Dennis tökéletes alternatívájaként jelenik meg, így a főlúzer elméletileg el is van felejtve. De persze hősünket nem olyan fából faragták, amit az első széllökés összetör, és elhatározza, hogy visszaszerzi élete szerelmét. Na, ez az a pillanat, ahonnan elkezdjük unni a filmet, és Schwimmer húzása miatt a hányinger környékez. Whit jótékonysági maratonokon vesz részt, ezért Dennis elhatározza, hogy megmérkőzik vele. Ugye mennyire elcsépelt fogás az akaraterőt a maratonfutással szimbolizálni? Innentől sajnos felvillan bennünk egy befejezéskép, így már csak a romantikus alkatú barátnőnk miatt bámuljuk tovább a vásznat/képernyőt. Ez a befejezés persze hosszabbra sikeredett, mint sejteni véltük, de javára legyen mondva nem tálalja az egyértelmű happy endet (persze ettől még mindannyian tudjuk, hogy ott van).
A film pozitívuma, hogy a Hollywood-vonal mellett megkapjuk az angol humort tartalmazó bonbonokat is, és persze az, hogy a Pite-szerű poénok mellett kapunk pár drámai, elgondolkodtató snittet is, de ettől még meg vagyok győződve arról, hogy a plébánosok nem fogják lecserélni vele a Példabeszédek könyvét. A színészi játékra nem lehet panaszunk, a klisékből építkező rendezőre azonban annál több. Csak abban reménykedem, hogy Schwimmer visszaszalad a kamera másik oldalára és ott is marad. Örökre. Mert rendezőként olyan, mint első filmje. Jó, de nem annyira, hogy mégegyszer megnézzük.
