Hollywood még az aranyból is tud szart csinálni. A Sin City például igazi színaranyként ragyogott ki a képregény-adaptációk bizsuutánzatai közül. Igaz, hófehér vérben és citromságra gennyben tocsogott, de eredeti volt, vizuálisan és történetmesélésben egyaránt. Miller mester el is kezdte az aranyhatású műanyag blöffutángyártást, de tákolmányából sajnálatos módon kifelejtette a spirituszt.
Furcsa helyzet állt elő a két film és képregényőseik viszonylatában: Miller megrajzolt bűnös városát Rodriguez javaslatára álmodták filmvászonra, és a comics-királynak annyira megtetszett a rendezősdi, hogy a közösen kitalált világot kisajátította, és egyik kollégája, Will Eisner népszerű képregényére húzta rá. Ami az első esetben adekvát formát és – ahogy maga Miller előszeretettel nyilatkozta – „minden idők legautentikusabb képregény-feldolgozását” eredményezte, az másodjára egy másfajta, kevésbé kegyetlen, komikumba hajló világ esetén önparódiává silányul.
Pedig a biztosnak látszó siker szinte minden kellékét megtaláljuk: itt van rögtön a nagybetűs város, akihez bizarr ódákat lehet zengeni. A Sin City totális fertőjéhez képest itt azonban – kissé csöpögősen – idealizált, allegorikus nőalakká magasztosul. És itt is szünet nélkül csapadék hull a hamuszürke égből, csak épp nem az eső zuhog, hanem havazik.
Szintén ide kívánkozik a „milleriádák” (Sin City, 300) védjegyévé vált monokrómba hajló színvilág. A bűnös városhoz képest a sikító városban azért egy árnyalatnyival színesebb az alaptónus. Inkább olyan kellemesen borongós, mint a 300 véget nem érő csatajeleneteiben. De az árnyjátékos betétek valahogy rutin-, sőt klisészerűen követik egymást, és a színdramaturgia sincs olyan következetesen kitalálva, mint a Sin Cityben. Mert főhősünk, a város lelkeként ugrabugráló maszkos szépfiú nyakkendőjét ugyan szépen kiszínezték vérvörösre, és hosszú, unalmas percekig birkózunk a nutellabarna sártengerben, de hol van ez Goldie pirosan izzó ajkaihoz, vagy a „sárga rohadék” szétfröccsenő trutymójához képest?
Aztán persze Spirit városában, Central Cityben is vonaglik jó néhány dögös maca, nem kisebb nevek, mint a Sin City kocsmájában és lotyónegyedében (Eva Mendes nagyon kitesz magáért), csakhogy azok a karakterek életre keltek. És nemcsak a figurák élettelenek a Spiritben, de rémesen hosszúra nyúlnak és erőltetettek a párbeszédek is. Azáltal, hogy Miller egy történetet mesél csak el – igen körülményesen –, felbomlik a maximális fordulatszámon pörgő CGI-s akciójelenetek és a történetmeséléshez feltétlenül szükséges szövegelés kényes egyensúlya. Éppen ebben rejlett a Sin City eszeveszett tempójának titka, hiszen ott három történetet sűrítettek bele egy egészestés film keretei közé, így semmi szükség nem volt moralizálásra meg időhúzásra.
Ráadásul a Spirit flashbackekkel feltupírozott sztorija nem is olyan elementáris erejű, mint mondjuk Marv megállíthatatlan leszámolása. A zsarunak készülő jófiú és a kincsekre éhes, gyönyörű kiscsaj szerelme halálra van ítélve. Felnőtt fejjel ismét találkoznak, és mindketten Octopusra, a halhatatlan néger nácira vadásznak. (Samuel L. Jackson az egyetlen felejthetetlen alakítást nyújtja egy felejthető főgonosz szerepében.) Miután Spiritet hekuskorában lepuffantották, ő élesztette újjá, szuperhőst varázsolva belőle. De mikor karnyújtásnyira kerül a halhatatlanná tevő löttytől, Spirit már csak akadály, ezért el akarja takarítani az útból. Nőcsábász szuperhősünket azonban lépten-nyomon kisegítik a bajból azok a bizonyos dögös macák, meg hát Batman bácsihoz hasonlóan a zsaruk is az ő oldalán állnak, hogy aztán a végső összecsapás még néhány kvázi-meglepetéssel szolgálhasson.
Ami talán senkit sem lep meg, hogy a befejezés igencsak nyitottra sikeredett. Bár a csúnya Octopus kis(ujj) híján elpusztul, azért valószínűsíthető, hogy kellő pénz és érdeklődő esetén egy még felemásabb folytatás születhet a jól bevált (?) recept szerint.
Frank Miller annyit ért el nálam új sorozatának útra bocsátásával, hogy a Sin City folytatását is egyre nagyobb kétkedéssel várom. Csak reménykedni tudok, hogy lesz benne elég spiritusz hozzá.
