Rosszarcú szerelmes gyilkos, aki az igazság felderítése közben nem riad vissza némi csonkítástól, kínzástól és sok mészárlástól. Jóarcú gyilkos, akinek a harcos prostituáltak védelmében szeme sem rebben, ha éppen hulladarabolásra és egy „nagy büdös mészárlásra" kerül sor. Öregedő ex-zsaru, aki szívproblémája ellenére különösen kegyetlenül bánik kétszer is egy gyerekmolesztáló ivarszervével. És ezek még csak a jófiúk.
Rosszfiúként emlegethetjük az egyébként maffiózó atyaistenként is működő kannibál bíborost és hasonló ízlésű ministránsfiúját, a torz, pedofil sorozatgyilkost, maffiózókat, bérgyilkosokat, gyóntatópapot és atomrészeg nőbántalmazó detektívet. Isten hozott Sin Cityben!
Frank Miller kultikus képregénysorozatának mozgóképes fordítása jó eséllyel pályázik a Minden idők legjobb képregényfilmje címre. Miller az egyik legelismertebb amerikai képregényíró, a Daredevil / Fenegyerek alkotója (a képregény sokkal jobb, mint a film), a Batmant is írta egy ideig (azóta is szuperlatívuszokban emlegetik), és az általa írt, rajzolt, színezett Sin Cityt biztos tanítják már néhány művészeti főiskolán. Árnyalatok nélküli fekete-fehér (az utóbbi néhány sorozatban helyenként színezett), a nyers erőszakot költői szintre emelő képsorainak nem kisebb rajongója akadt, mint Robert Rodriguez, aki meggyőzte derék rajzolónkat arról, hogy a Sin Citynek filmen a helye, Millernek pedig a társrendezői székben. És megcsinálták az egyetlen lehetséges módon: megőrizték Miller képi világát, az erősen (na jó, azért nem teljesen) kontrasztos fekete-fehér képeket, melyeket foltokban beszíneztek, a képregénykockák beállításainak nagyrészét felhasználták, és három alig, vagy össze sem illesztett történetet forgattak le, a Nehéz búcsú, Az a sárga görény és A nagy büdös mészárlás címűeket.
Hogy forgatókönyvként a képregényeket használták, határozottan javára vált a filmnek. Ha ennél filmszerűbbre akarták volna venni, nem csak a történetek néha eszeveszetten pergő ritmusa sérült volna, hanem az egész narráció röhejessé vált volna, hiszen éppen azért működik ez a nagyon durva mozi, mert nem törődik a dramaturgiával, a fizika és a biológia törvényeivel, hanem beszippant egy olyan világba, ahol a szépen megkomponált képben szétfröccsenő vér látványa elmossa egyéb igényeinket.
Elég rendes sztárparádét sikerült összehozni erre a filmre: Bruce Willis, Mickey Rourke, Benicio Del Toro, Nick Stahl, Jessica Alba, Clive Owen, Rutger Hauer, Elijah Wood, Rosario Dawson, Josh Hartnett, Michael Madsen, és mindegyikük meggyőző. Ki hitte volna például, hogy Elijah Wood, mindannyiunk Frodója képes hátborzongató is lenni? És ha már a sztárparádénál tartunk, a meghívott beugró rendező Quentin Tarantino volt, aki baráti szívességből vállalta egy jelenet rendezését. Mi kell még egy jó filmhez? Természetesen vér. Van. Bőven. Még? Nők. Azt hiszem, ez az egyetlen film, amiben nincs még közepesen szép nő sem. Csupa gyönyörűség. Ha valaki most protestálna, hogy ő látott egyet, megsúgom, az egy transzvesztita férfi volt.
A film egyik újdonsága, hogy teljes egészében zöld háttér előtt filmezték, a szereplők környezete digitális úton került a filmre, és többször előfordult, hogy az egy jelenetben szereplő színészek nem is találkoztak, egy hét eltéréssel vették fel róluk külön a képeket, majd az utómunkánál illesztették egy képkockába. Ez helyenként látszik ugyan, de nem feltűnő, úgy a tizenöt-huszadik látásra kezd az ember ilyesmire is figyelni. A vágások viszont néha elég nagyot zökkennek, az már mondjuk harmadjára észrevehető.
