Testekbe és képekbe látnak fura, önmaguknak való figurák Jeles András legújabb filmjében – mi pedig ezt távoli űrteleszkópon keresztül szemléljük elvarázsolva vagy megilletődve.
Megfejthetők-e világunk titkai? – leegyszerűsítve ezt a kérdést feszegeti Jeles András új filmje. Persze az experimentális megközelítéséről és komplex koncepcióba illesztett vizuális világáról híres rendező egyrészt nem válaszol a kérdésre, másrészt a titkok utáni kutatást magát is sokszorosan reflektált, helyenként parodisztikus közegbe illesztve tálalja. Jeles számára ugyanis nem a válasz érdekes, hanem a kérdésfeltevés helyzete, és az egyértelmű válasz (el)várásának állapota. A rossz árnyék egyik rétege mintha ezt a keresést figurázná ki, a válasz iránti heves vágyakozást állítaná pellengérre.
A film középpontjában egy anyjával együtt fura, régi sétahajón berendezett rendelőt fenntartó fiú áll, ahol a hagyományos orvosi módszereken túl a páciensek belsejét roncsoló betegségeit Jan a legmodernebb orvosi képalkotó berendezéseknél is pontosabban tárja fel, pillanatok alatt. Az eleinte két szálon futó, majd összeérő cselekmény másik ága egy festőt (restaurátort?) követ, aki Hans Holbein híres festményét elemzi felesége segítségével. Jeles legtöbb munkájához hasonlóan (lásd Angyali üdvözlet, József és testvérei) ugyanis e film alapjánál is egy erős, ikonikus és széles körben ismert textust, ezúttal egy képet találunk. A többek közt a kép felső sarkában megbúvó parányi keresztre feszített Krisztus, valamint az anamorf lencsével megfestett koponya révén elhíresült A követek c. festményt a szereplők enyhén nevetségessé tett, a Da Vinci-kód vagy éppen az Eco-regények (A rózsa neve, A Foucault-inga) túlbonyolított rejtvényfejtéseire emlékeztető vizsgálatnak vetik alá.
Ennek a képelemzésnek egyik vetülete, hogy az ember pillanatnyi perspektíváját meghaladó tudás iránti, többek közt az összeesküvéselméletek melegágyaként szolgáló törekvés hiábavalóságára és veszélyes mivoltára mutat rá. Másrészt azonban, amint azt Pieldner Judit könyvében kiemeli, Jeles és az egész magyar neoavantgárd számára a mediális kérdések, különösen a kép és a szó/gondolat/fogalmiság közötti viszonyok rendkívül fontosak.A rossz árnyékban, miközben a szereplők a látszólag egyértelmű, reprezentációs céllal készült festményt mélyebb, rejtett jelentések hordozójaként értelmezik, a képet egyszerű jellé, szöveggé egyszerűsítik, ahol a vizuális megformálás érzéki részletei jelentéktelenné válnak a kódszerűen beleírt (vagy akként olvasott), textuálisan működő jelentések mellett. Azt gondolom, ezt egy olyan kritikaként is értelmezhetjük a rendező részéről, amely a „képvilág” korában (vö. Susan Sontag) arra próbál figyelmeztetni, hogy a képek áradatában a másodpercnyi figyelmet kapó képeket nem a maguk képszerűségében, hanem pusztán figyelemfelkeltő vagy informatív jelekként olvassuk. Azzal, hogy nézőjét Jeles az egész filmen keresztül arra kényszeríti, hogy a vászon nagyjából kétharmadára/felére redukált filmképet fixírozza, a szokásos villámgyors olvasás helyett talán a képeknek szentelt figyelem intenzitását próbálja erősíteni.
A mediális önreflexió, a médium technikai, történeti és formai aspektusainak a felvillantása, egymás ellenében történő kijátszása az experimentális film megkerülhetetlen sarokpontja. A korai mozira történő utalás ebben a műben is (akár a József és testvérei esetében, amint arra Gelencsér Gábor rámutat) helyet kap azáltal, hogy az egész filmet kör alakú maszkba zárva látjuk, ami a médium korai, technikájában erősen korlátozott éveiben a közelkép első formájaként működött. A körmaszk azonban a narratív mozi konvenciói szerint a kukkolás, a leskelődés, illetve a távolból távcsőből nézés jele is, ami A rossz árnyékban azért különleges, mert a kör alakú képet végig lassan, de folyamatosan mozgó, animált űrfelvétel veszi körbe. Így ezt értelmezhetjük a Jelestől ugyancsak nem idegen, transzcendens, isteni perspektíva leképezéseként is: valaki vagy valami nagyon távolról nyer bepillantást a földi események egy szeletébe. És innen nézve kap értelmet az a különleges megoldás, amely révén Jeles elmossa a különböző forrású és rendeltetésű képek közötti határvonalat. Nem csak az történik, mint korábbi műveiben, hogy a fő történetet ábrázoló képsorok közé archív médiafelvételek keverednek (ezúttal a szíriai háború borzalmas híradóképeit láthatjuk), hanem azok egyes elemei, a vérző fejű, poros testű és rémült tekintetű emberek élőképekként beépülnek a főszereplők közvetlen életterébe. Mintha a távoli, idegen tekintet nem tudna vagy nem akarna tudomást venni a fikciót és a valóságot vagy a különböző helyen élő embereket elválasztó határok létezéséről, és az általunk külön kezelt dimenziókat egyként, elkülöníthetetlenül együvé tartozóként kezeli. Egy olyan transzcendens, világokat, fizikai akadályokat legyőző perspektíva valósul tehát itt meg, amely közben azt vizsgálja, amint a percepciójának szűk korlátai közé zárt ember a saját megismerésének határain túlra törekszik, olyan jeleket próbál felfedezni, amelyek alapesetben rejtve maradnak előtte. A rossz árnyékban transzcendens önreflexióval találkozunk, amennyiben az emberfeletti tekintet az utána zajló emberi keresést (a testben megbúvó betegségeket röntgengépet megszégyenítően feltáró fiú, a festménybe rejtett jeleket kutató festő) rögzíti.
És úgy tűnik, Jeles romantikus világképében a hétköznapi élet apró-cseprő ügyei, a társadalmi-világpolitikai problémák és végül az univerzum dimenziói között egyedül az a zseni képes közvetíteni, aki mindhárom szférában jelen van – azonban az átjárás lehetősége éppen azt veszi el tőle, hogy bármelyikben valóban otthonra leljen. Azonban pont ennek a figurának a csellengő öntetszelgése, zárkózott különcködésbe forduló viselkedése idegeníti el, és teszi zavarossá számomra ezt a filmet.
Lehetséges ugyan – mint azt fentebb is megpróbáltuk – a sokfajta utalásból és formai megoldásból koherens értelmezés kiolvasni, azonban a valódi mélyfúrást, az igazi kutatást hiányolom abból, ahogy Jeles a legnyilvánvalóbb evidenciákat (mit mutatnánk napjaink borzalmaiból, ha nem Szíriát) valóban végigvitt reflexió nélkül helyezi egymás mellé. Legutolsó játékfilmjében, a tizenöt évvel ezelőtt készült József és testvéreiben végtelenül sokrétegű, cizelláltan és tűpontosan egymás mellé helyezett elemekből komponáló eljárást figyelhettünk meg, ahol a transzcendens kérdésfeltevés, a mozgóképtechnikai előzmények és a két háború közötti híradófelvételek és háttérben hallható irredenta nóták révén megidézett magyar történelmi tudat következetesen átgondolt egymásba játszása valósul meg. Ehhez képest A rossz árnyék izzadtságszagú, félkész alkotásnak tűnik csupán.
Ehhez kapcsolódik az experimentalitás itt látható formájának idejétmúltsága. Sokáig tipródtam ennek megfogalmazásán, a megkésettség, elavultság vádját műalkotásokkal szemben ugyanis nem szeretem hangoztatni, mert az aktualitás, a trendiség érzésem szerint nem tud a művészet minőségének fokmérője lenni. Ugyanakkor az ilyen irányzatok esetében, mint azt nevük is mutatja, elengedhetetlen az újszerűséggel való kísérletezés, a még nem járt utak letapogatása, akár még annak árán is, hogy az éppen általuk korábban feltárt területeket hagyják ott a folyamatos megújulás jegyében. Jeles András irodalomból, képzőművészetből, filozófiából, teológiából összeollózott művei, amelyekben a különböző médiumokban megjelenő vendégszövegek szinte Esterházy-regényekre emlékeztető módon simulnak egymásba, szerzőjük formanyelvének kialakulásakor, a hetvenes évek végén, illetve a nyolcvanas években magas szinten képezték le filmben a hozzánk kissé megkésve eljutott posztmodern állapotot/világképet. Azóta azonban a különböző médiumokban született, eltérő stílusú, intenciójú és textúrájú „üzenetek” egyetlen szövetben való megjelenése olyan természetes mindennapi tapasztalatunkká lett az online térben, hogy ennek az élménynek a reprodukálása már semmilyen értelemben nem tekinthető innovatívnak. A már bevált formulák tökéletessé csiszolt ismétlése a mainstream feladata, amely azt magas szinten műveli is, így az avantgárd önmagát számolja fel, ha megszűnik nevéhez hűen előőrs maradni. Éppen ezért A rossz árnyék kapcsán nem a túlzott, hanem a túl kevés experimentalitást kárhoztatom.
