Wes Anderson szédítő tempójú kutyás posztapkalipszise nyitotta a Berlinálét.
A sci-fi-isten Harlan Ellison novellájában egy fiú és a vele telepatikus kapcsolatban lévő kutyája próbálják túlélni az atomtámadás utáni világot. A fiú és a kutyája tele van erőszakkal, vulgaritással és szexet kereső kanos férfiakkal. Most pedig képzeljük el, milyen, ha egy hasonló disztópiát Wes Anderson mesél el. Igen, aranyos és meseszerű világ ez: olyan, amilyet soha nem írna egy Ellisonhoz hasonló cinikus és posztmodern szerző. Anderson mégis lekapargatta a korábbi filmjeit bevonó émelyítő cukormázat, és egy kutyás animációba bújtatva készítette el legsötétebb és legpolitikusabb munkáját, egy direkt allegóriát az ocsmány és a kisebbségeket elnyomó világunkról. A quirky, avagy metamodern szenzibilitás fáklyavivőjeként Anderson mindig is a nosztalgia, a gyerekkori idill utáni vágyódás tematikái körül mozgott, és az irónia helyett az őszinte és érzékeny beszédmódot választotta. A Kutyák szigete felfokozza mindezeket a sajátos jellemezőket és elköteleződik amellett, hogy még a legszörnyűbb körülményekből is van kiút – vagyis szó szerint képesek vagyunk kiásni magunkat a szemétkupacból.
Anderson második stop-motion animációjában egy képzeletbeli japán városban a szeméttel együtt az extrémista diktatúra az állítólagosan fertőzött kutyákat is elszállítja egy szigetre. Egyetlen kisfiú, Atari – talán az utolsó ember, aki ragaszkodik a barátjához – a keresésére indul és vele együtt a többi, éhező és embereket szolgálni akaró kutya alkotta banda (Edward Norton, Jeff Goldblum, Bill Murray, Bob Balaban hangján), és a vonakodva segítő, kóbor Chief (Bryan Cranston) – és ezzel megkezdődik az „antikutyások” és a „prokutyások” küzdelme. Nagyon klasszikus mesei történetvezetést, egy sima kalandnarratívát kapunk, de a karakterek életre kelnek benne, szórakoztatóan, emberi és kutyaszokásokat kikarikírozó poénok elsütése mellett segítik vagy hátráltatják egymást. Nem törik meg a film ritmusa a sztárszereplők cameóiban és új helyszínek bemutatásában, mint pl. a Grand Budapest Hotelben. Itt a sok apró elemből álló univerzum kevésbé tűnik cél nélküli látványtervezői vagy kellékesi bravúrnak, hanem egy belakott tér, amiben a (kutya)karakterek ide-oda loholhatnak. A bábok és modellek mellett több, hagyományos 2D-s animációs technikával és kínai fametszeteket és animéket idéző rajzzal egészül ki a látványvilág, Alexandre Desplat zenéje pedig nem hat elidegenítően (mint ahogy sokszor Anderson popszámokat beemelő zenehasználata), és mindez nagyon egységessé teszi a filmet.
A legérdekesebb és talán legfurcsább választás a Kutyák szigetében – amit a film eleji inzert jelez – hogy a japán szereplők az eredeti nyelvükön szólalnak meg és csak a fontos információkat kapjuk meg szinkrontolmácsolásban angolul, a kutyák pedig mind választékos amerikai angolt beszélnek. Ebből nyelvi káoszból ered jó pár poén, de nem vagyok benne biztos, hogy feltétlenül megérte, tekinve, hogy így az összes japán szereplő egy furcsa, a nyugati kultúrától idegen embertömegnek tűnik, akinek egy kutyabarát amerikai cserediák (Greta Gerwig) mutatja meg a lázadáshoz vezető utat.
A nyelvi zavar ellenére valami remek dolog született: egy komplex és sok réteget rejtő felnőttmese, ami egy bátor lépés volt Andersontól.
