Megvan még a gimis szerelem? Az a mindent felülíró, elvetemült, szenvedélyes érzés, ami sokszor a valóságunkat is torzítja? Amelynek a végkifejlete jobb esetben ártatlanságunk elvesztése, a felnőtté válásunk folyamatának egyik utolsó lépcsőfoka? Vagy éppen két kis béna kamasz kölcsönös nyöszörgése a nagy szerelmet mímelve valami tó mellett egy sátorban? Meglepő érzékenységgel és egyszerűséggel mutatja ezt meg Török Ferenc filmje, teszi mindezt úgy, hogy közben az 1989-es Magyarországról is egy különlegesen, nosztalgikusan közhelyes képet fest.
Habár sokan emlegetik még mindig Moszkvának, a nosztalgia azért is aktuális, mert egy éve adták át a megújult Széll Kálmán teret. Bár csalamádés hamburger már nincsen, évtizedeken át az újabb felnövekvő generációknak is az esti csapongások, útkeresések, céltalan vadulások kiindulópontja maradt ez a hely. Ahogy főhősünk, Petya is itt kezdi és itt is zárja mindennapinak látszó történetét. Török filmjének talán legnagyobb érdeme, hogy ezt a hétköznapiságot hitelesen láttatja, köszönhetően a remek forgatókönyvnek: a fiatal tehetségek kallódását, a kor társadalmi rétegei közti különbségeket, és a szocialista érában kialakult mutyi- és korrupció-dzsungelt, amelyet fiatal demokráciánk 2017-re sem tudott még kinőni.
A whiskey-ért utaztató taxis, az 500-ért hullámot adó fürdőgépész és a tróger autószerelő ékes példái az ügyeskedő magyar kisembernek. Mer' minek a számla, úgy mindenki jobban jár! Aztán meg majd nyivákolok, hogy milyen szörnyű az egészségügyi ellátás meg a közoktatás. Emellett a korszak meghatározó aktuálpolitikai eseményei, mint Nagy Imre újratemetése, vagy Kádár János halála, csak úgy mellékesen ott munkálkodnak a háttérben, televízió képernyőkön, rádiókban. A Lada és a Porsche, és a hozzájuk tartozó személyiségtípusok híven képviselik a korszak ambivalenciáját. Mint a Life is life című teljességgel értelmetlen keletnémet nóta is, és mint ahogy a vélhetően Trabant anyósülésén banánt majszoló néni boldogsága is sokkal inkább tölt el nosztalgiával, mint rossz érzéssel. Éljen a déligyümölcs, éljen a Nyugat! Szinte mesebeli nyugalom és kiegyensúlyozottság bontakozik ki a szemünk előtt.
Mindezt jobbára egyetlen nézőponton keresztül látjuk, méghozzá a főhős szemén keresztül. A rendező alteregójaként is emlegetett Petya a lehető legátlagosabb srác Budapesten. Nagymamája egyedül neveli, általában unatkozik, ezért viszonylag könnyedén rávehető bármire. Kiemelkedik a többiek közül, hiszen ő az egyetlen, aki tényleg ért valamihez: kiváló rajztudásának köszönhetően virágzik fel a vonatjegybiznisz. Viszont ugyanúgy kallódik el, ahogy magyar diákok százezrei tették ezt a ’90-es években. Környezete tipikus karakterektől hemzseg. Osztálytársai között megtaláljuk a szemüveges, szabálykövető strébert, az újgazdag, elkényeztetett, Adidasba bújtatott ál-rosszfiút, a sportgimnazista trógert, aki mindig a kapcsolataival henceg. Hozzájuk kapcsolódva jelennek meg az újgazdag vállalkozók, mindent kritizáló értelmiségiek, és bizony nagyon gyakran a csonka családok is. A Moszkva tér azonban csak megmutat; nem formál véleményt, nem ítél el, hanem csak igyekszik megragadni azt a változást. A változást a fogyasztói kapitalizmus, a XX. századi modernizáció és a felnőtt lét felé.
És hogy mitől lesz ez nosztalgia-vasút? Pontosan azokat az életpillanatokat ragadja meg, amelyek lényegében az elmúlt 30 évben szinte semmit nem változtak. A változatlansággal jeleníti meg a változást! Mert a tapasztalatlan kamasz számára rohadtul bizonytalan dolog felkérni lassúzni A lányt, a ballagások rettentően közhelyesek és unalmasak, és a dohányzásra kijelölt hely természetesen a WC, ahol úgyis beléd fog kötni az okoskodó eminens. Olyan jelenetek, amelyeket mi is átéltünk, végigszenvedtünk, vagy -izgultunk, vagy -örültünk. Házibulik, a rendőri hatalom valódi ereje, kockaautók és üvegből a töményet! Mindezt pedig letisztultan, érzékenyen és megkapóan ábrázolja Török. Dinamikus, fiatalos zenével tarkított montázsok, amelyekben a direktor későbbi reklámrendezői vénája mutatkozik meg. Szabályos, nyugodt kompozíciók, néhány kísérletező ötlettel, kameramozgással. A képek színeinek ereje mintha le lenne húzva, nincsenek rikító, harsány színek, minden kicsit kopár, kicsit fekete-fehér, kicsit olyan semmilyen. Mert hát amúgy tényleg, mi olyan nagy szám ebben az egészben?
Török Ferenc mozgóképe fontos mérföldkő a magyar film történetében. Nagysága egyszerűségében, pontosságában, őszinteségében keresendő. Egyszerre a felnőtté válás lírai lenyomata és a kor Magyarországának tudatosan felszínes tablója. Török Annak a Simó-osztálynak a tagja, akik lényegében napjainkig meghatározzák a magyar film irányait, és akik sajnos gyakran kénytelenek külföldön érvényesülni, mert itthon nem éppen megfelelőek a körülmények. A Moszkva tér ott van valahol a Megáll az idő és a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan között; nagy idők kis meséje.
