Alig telt el csupán néhány év a legelső színes film megjelenése óta, a dán rendezők nagyon hamar rájöttek, hogy mit érdemes kezdeni a színek adta lehetőséggekkel: pornót kell készíteni és óvatosan le kell nyomkodni a nézők „torkán". Ilyen szemtelen és lendületes meztelenkedéssel indul tehát a hatvanas évek dán filmje.
A dán újhullám, a legális pornó és a maffiózók
A 60-as évek jelentősen mozgalmasak voltak a dán filmipar számára. Rengeteg új tehetség bukkant fel, akik nem féltek bátrabbnál bátrabb ötletekkel kísérletezni. A legmerészebb próbálkozásnak Palle Kjærulff-Schmidt Weekendje (1962) számított, mely faltörő kosként rombolta le az emberek fejébe kövült nemi tabukat: szexuális felszabadultság, orgiák, meztelenség – és minden ehhez hasonló megtalálható a Weekendben. Ezek után nem csoda, hogy a későbbiekben többen is megpróbálkoztak valódi erotikus filmeket készíteni.
Mindig egy picivel többet megmutatni, fokozatosan adagolni a durvát, a szokatlant – ez volt a tökéletes recept. A termékeny próbálkozások eredményeképp, ’69-ben (micsoda találó évszám!) Dánia volt az első olyan ország, ahol legalizálták a pornográfiát. Az úttörők közé tartozott Erik Balling (Two Times Two in the Fourposter/Halløj i himmelsengen, 1965), Annelise Meineche (Eric Soya's '17'/Sytten, 1965; The Eighteen Carat Virgin/Uden en trævl, 1968) és Mac Ahlberg (I, a Woman/Jeg – en kvinde, 1965; I, a Nobleman/Jeg – en marki, 1967; Fanny Hill, 1968), akik alkotásaikkal határon túl is sikeres tabudöntögetéseket vittek véghez.
A túlzó meztelenkedés ellenére a 60-as évek dán filmipara nemcsak a (szoft)pornóról szólt.
Henning Carlsen rendezésében elkészült az első nemzetközi sikereket elért Knut Hamsun-adaptáció (Éhség/Sult, 1966), és olyan sztárok születtek, mint Kjeld Petersen, Ove Sprogøe és Dirch Passer, aki rengeteg komédiában szerepelt, és időközben a dánok Chaplinjévé nőtte ki magát.
És akkor ismét Erik Balling! Amikor Ballingot termékeny rendezőként emlegetik, annak fele sem tréfa. Ian Fleming által inspirálva, Balling megteremti a dán James Bondot, Frede Hansent. Hansen ügynök két film erejéig él (Strike first, Freddy/Slå Først Frede, 1965; Relax, Freddy/Slap af Frede, 1966), helyét Balling legnépszerűbb kreálmányai, Az Olsen-banda (Olsen Gang, 1968–1981) tagjai veszik át. Az eredetileg egyrészesre tervezett film középpontjában három koppenhágai bűnöző, Egon Olsen (a népszerű Ove Sprogøe alakításában), Benny Frandsen (Morten Grunwald) és Kjeld Jensen (Poul Bundgaard) áll. A film olyannyira népszerű lett, hogy már a következő évben elkészült a második rész, és ezután minden évben elkészült egy-egy újabb önálló epizód, egészen 1981-ig, Balling rendezésében. A legutolsó epizód 1998-ban készült Az Olsen-banda legutolsó küldetése (Olsen-Bandens sidste stik, 1998) címmel, ami Olsen-filmnek gyenge, ám kötelező és kedves próbálkozás volt a történet lezárásához (Morten Arnfred és Tom Hedegaard rendezésében).
Mozikrízis, monopólium és új divat: sorozatok és tinidrámák
Ki is tartaná működésben a Nordisk Filmet, ha nem Erik Balling? Dánia egyetlen tévécsatornája, a DR felkérte a Nordiskot, hogy közösen fogjanak bele egy szitkom-projektbe. A kollaboráció eredménye a hét éven át tartó Huset på Christianshavn (Friends and Neighbours, 1970–1977) lett, melyet végig Balling és társa, Tom Hedegaard rendezett. Ez volt a legelső, kizárólag televíziós sugárzásra szánt sorozat, 84 epizóddal. Miközben az országban sorra zárták be a filmstúdiókat, a sorozatoknak köszönhetően, a Nordisk folyamatosan tartotta magát. Balling második sorozata az igazi szappanoperás jelleggel rendelkező Matador (Monopoly, 1978–1982). A 24 epizódból álló sorozat igazi családi viszályokat és személyes cselszövéseket nyújtott a kiéhezett tévézőknek, bonyolult cselekményvezetéssel és rengeteg szereplővel. A mai napig ez a legsikeresebb és legnépszerűbb dán tévésorozat.
A pornóipar is lankadatlanul nagy sikereknek örvendett, hiszen a legtöbb nagyjátékfilm szexorientált cselekményt rejtegetett. A szoftpornó mellett megjelentek a hardcore akciók is. Jelentős előrehaladásnak számított Finn Karlsson filmje, a Danish Pastries (I Jomfruens tegn, 1973), melyben nem fukarkodnak a női nemi szervek szőrtelenítésével, majd azok élvezetes használatával más női egyedekkel közösen. John Hilbard is kitett magáért a változatos pornófilmek érdekében, így éveken keresztül szakadatlan jelentette meg „sengekant”-szériáját, ami összesen nyolc filmből áll. Meztelenség mindenhol, szex a fogorvossal, a tengerésszel, mindenkivel, férfi a nővel, nő a nővel, határok nélkül. A fiatalabb korosztályok számára megjelentek a hamar népszerűvé váló tinédzserdrámák. Morten Arnfred (aki később bevégezte az Olsen-bandát), Ernst Johansen és Lasse Nielsen, kiknek karriere csupán három film erejéig bírta, valamint az akkor még elsőfilmes Søren Kragh-Jacobsen egy olyan vonalon indult el, amely zsengén feddő módon szemléli a tinik problémás világát.
Ezekben az években a dán filmipart maximális életerő jellemezte. ’72-ben megalakult a Dán Filmintézet (DFI, Det Danske Filminstitut), nem kisebb céllal, mint hogy szabályozza úgy az állami költségvetésből készült filmeket, mint az önálló projekteket. 1974-ben a Nordisk megnyitotta az akkor legnagyobbnak számító 600 négyzetméteres stúdióját Valbyben, és rivalizálás helyett megvásárolta a konkurens filmes vállalatot, a Johan Ankerstjerne A/S-t. A Nordisk így gyakorlatilag mindent könnyűszerrel uralt.
A mozik roppant fontos szerepet töltöttek be a bevételek gyarapításában. Dániában a koppenhágai Paladsteatret volt a legrégibb és legnívósabb mozi, 1790 férőhellyel. Minden fontos esemény itt zajlott le, minden filmet itt mutattak be, minden esemény hatalmas tömegeket és ezzel együtt hatalmas bevételeket vonzott. A hetvenes évek és a tévéfilmek és sorozatok véget nem érő áradata viszont próbára tette a mozik erejét. A próba eredményeképp a mozik csúfos vereséget szenvedtek a televízió erejével szemben. A Nordisk még időben reagált a krízisre, így ’79-ben az elárvult Paladsot átalakította Dánia első multiplex mozijává. A grandiózus épületben 19 mozi kapott helyet, összesen 2400 férőhellyel, valamint vendéglők és egyéb fogyasztói igényeket kielégítő üzletek is megtalálhatók voltak. A mozilátogatók száma rögtön többszörösére ugrott, ezzel normalizálva a bevételeket.
Úszóleckék a nemzetközi sikerek tengerében
A 80-as évekre a DFI teljesen átvette az uralmat a dán filmgyártás felett. Addig semmilyen projekt nem valósulhatott meg, míg a DFI vezető tagjai jóvá nem hagyták azt. Ez nagyon drasztikusan hangzik, hiszen olyan alkotók ötleteitől is prüszköltek, mint például a ’83-ban frissen diplomázott Lars von Trierétől. Trier furcsa egyénisége már első filmjeiben (A bűn lélektana/Forbrydelsens element, 1984; Járvány/Epidemic, 1985) kiütközött, így csak bizonyos rétegeket sikerült bűvkörébe vonnia, a mainstream kedvelői tartózkodóak maradtak. Hazája megtagadta tőle az elismerést, ám ekkor a Cannes-i Filmfesztivál „segítségére sietett”: Europa (Európa, 1991) című alkotásáért elnyerte a zsűri díját és még rengeteg más színvonalas fesztivál díjait is. De egy kicsit most tegyük félre Triert, hiszen még sok jelentős dolog történt ebben az időszakban, és Trier még csak a későbbiekben fog a csúcsra törni.
A 80-as évek elején a dánok számos nemzetközi sikert könyvelhettek el: Bodil-szobrocskák, lübecki Film Lense-díj, a norvég Gjest Baardsen-díj, számos cannes-i és moszkvai bemutató. ’84-ben Hans Morten Rubin veszi át a Nordisk igazgatását (egészen ’92-ig), amit Dánia első helyi magán televíziós csatornájának, a Weekend-TV-nek a megalapítása követ. Sorozatok, gyermekfilmek, sportműsorok, élő szórakoztató show-k változatos kínálatával szórakoztatták a tévézőket. A lendület nem tartott sokáig, ugyanis az indulás után két évvel a vállalkozás csődbe ment. Mindeközben a filmipar egy cseppet sem szusszant meg, még csak ezután következtek a legnagyobb sikerek és elismerések. Gabriel Axel filmje, a Babette lakomája (Babettes gæstebud, 1987) meghozza Dánia legelső Oscar-díját, a legjobb idegen nyelvű filmért járó elismerést. Két évvel később Bille August Hódító Pelléje (Pelle erobreren, 1987) ugyanebben a kategóriában nyer el egy szobrocskát, emellett pedig Cannes-ban is fődíjas, és Golden Globe-ot, valamint számos más díjat is nyer. Ez aztán a fogadtatás! „Más” filmek is sikerrel jártak, mint például Stefan Henszelman meleg tinidrámája (Friends Forever/Venner for altid, 1987), amit a San Franciscó-i Nemzetközi Leszbikus és Meleg Filmfesztiválon fődíjaztak.
A televíziós szférában is jelentős változások történtek. Felbukkan egy új, életerős csatorna, a TV2. A Nordisk lendületesen támogatja őket az egyre népszerűbbé váló talk-show-kkal (Eleva2ren, Fak2eren, amit a nívósnak számító TV-Oscarral is díjaztak) és szórakoztató játékokkal (Szerencsekerék/Lykkehjulet). A Nordisknak jól ment a szekere ezekben az években, hiszen több új mozit nyitott Koppenhágában és azon kívül, Norvégiában és Svédországban is – a Nordisk volt a legnagyobb hal a piacon. A legnagyobb halat viszont bekebelezte egy még nagyobb óriás, az Egmont, Skandinávia vezető médiamonstruma. ’93-ban alakult meg a Nimbus Film, ami jelenleg Dánia harmadik legnagyobb filmgyártó cége.
A flegma-dogma trieri generáció
A 90-es évekre a dán film gyakorlatilag szinonimává vált Lars von Trier nevével. Noha rengeteg, a mai napig szorgosan tevékenykedő rendező kezdte el ekkoriban aktivitását (Thomas Vinterberg, Anders Thomas Jensen, Susanne Bier, Ole Bornedal, Per Fly, Ole Christian Madsen stb.), Trier „egyeduralmát” senki nem törte meg. Nehéz is lett volna megvalósításait überelni, főleg miután elkészítette mindenki kedvenc minisorozatát, a dán orvosok rémmeséjét, a A birodalmat (Riget, 1994 és Riget II, 1997). A produkció jóval meghaladta az eddigi legnagyobb költségvetésű skandináv minisorozat, a Bryggeren (The Brewer, 1996) sikereit.
Ugyancsak Trier volt a Dogma-mozgalom kezdeményezője is, mely meghatározta és fenekestől felforgatta a 90-es évek filmtermését, és hatásosan „beintett” a Filmintézetnek is. A manifesztum ötletgazdájához hamarosan csatlakozott Thomas Vinterberg, Søren Kragh-Jacobsen és Anders Thomas Jensen is. A dogmások megvetették a művészieskedőket, meglehetősen minimalista elveket követtek, miszerint a rendezőnek meg kell húzódnia a film hátterében, és hagynia kell, hogy az a maga természetességében készüljön el. Emellett pedig a történetre és az alakításokra kellene fókuszálni, nem pedig ezek elnyomására felesleges effektek és technikák által. Egy forradalmasított nouvelle vague-ot hoztak létre, melyben saját kis szabályrendszerüket követték. Trier és Vinterberg jól kidolgozott szempontok alapján állította össze a dogmások „tízparancsolatát”, mely szerint: kötelezően 35 mm-es filmre kell forgatni, kizárólag természetes fényekkel és hangokkal, kellékek és optikai trükkök nélkül, kézi kamerával, a rendező nevét tilos feltüntetni a produkcióban.
Felmerül a kérdés, hogy ki vette komolyan a dogmásokat, ha ők maguk sem vették ezt az egészet komolyan? Már az első Dogma-filmekben megszegték saját szabályaikat, fittyet sem hányva a kezdeti szigorlendületre. A legelső Dogma-film, a Születésnap (Festen, 1998) hatalmas sikerén felbuzdulva, a mozgalom hamar kinőtte Dánia határait, és a világ minden tájáról csatlakoztak rendezők, hogy ők is megnyilvánulhassanak a dogmatikus filmvilág keretein belül. A jelentősebbeket mégis a dánok készítették, például Trier rendezésében az Idióták (Idioterne, 1998), Anders Thomas Jensen és Søren Kragh-Jacobsen közös filmje, a Mifune utolsó dala (Mifunes sidste sang, 1991), Åke Sandgren Igazi embere (Et rigtigt menneske, 2001), A király él (The King Is Alive, 2000) Kristian Levring rendezésében, és Susanne Bier kései ám merész filmje, a Hogy szeretsz? (Elsker dig for evigt, 2002). Ezekben az aktív években, két kihívó filmötlet között Triernek arra is volt ideje, hogy Peter Aalbæk Jensennel közösen létrehozzon egy filmgyártó vállalkozást, a Zentropát, ami Skandinávia legnagyobbjává nőtte ki magát. Természetesen a Zentropa állt a Dogma-filmek mögött is, és ez volt a legelső mainstream filmgyártó cég, mely nedvdús, hardcore pornókat kezdett készíteni (Constance, 1998; Pink Prison, 1999). Ennek a merész indítványozásnak köszönhető, hogy 2006 márciusában (számoljuk csak ki, hány évvel is Dánia után?) Norvégiában is legalizálták a pornót.
Ezredforduló – sokat sokan
A 2000-es éveket nagyfokú diverzitás jellemzi, és végre nemcsak Triernek adatik meg a kibontakozás lehetősége. A thrillereivel befutott Ole Bornedal debütált első angol nyelvű alkotásával, ami a tőle megszokottól eltérően vérbeli filmdráma. A Dina vagyok (I Am Dina, 2002) Norvégiában került bemutatásra, ami után nem sokkal hatalmas nemzetközi sikert aratott. A főszerepben a törékeny északi szépség, Marie Bonnevie, aki Christoffer Boe legelső filmjében, az alacsony költségvetésű, ám nemzetközi siker-babérokra törő Rekonstrukcióban (Reconstruction, 2003) is főszerepet kapott. A következő évek serkentőleg hatottak az eddig csupán bimbójukban díszelgő dán színészseregre. Nikolaj Lie Kaas, Ulrich Thomsen és Mads Mikkelsen elválaszthatatlanná „játszották” magukat, és majdnem minden filmben szerepeltek, ami „számít”, hála főképp Susanne Biernek, aki előszeretettel használta őket filmjeiben (Testvéred feleségét/Brødre, 2004; Esküvő után/Efter brylluppet, 2005). Anders Thomas Jensennek is nem keveset köszönhet a mai dán film, hiszen brilliáns forgatókönyveivel (Oscar-díjas rövidfilmjéről, a ’98-as Valgaftenről nem is beszélve) a legjobb rendezőknek, a legkiválóbb színészekkel dolgozott. Csupán három nagyjátékfilmet rendezett (Gengszterek fogadója/Blinkende lygter, 2000; Zöld hentesek/De grønne slagtere, 2003; Ádám almái/Adams æbler, 2005), de sajátosan morbid, nehezen emészthető humorával mindhárom film címét könnyűszerrel beégette a dán filmtörténetbe.
Az új évezred felbátorította a két „dogmágust” is. Trier ismét új ötletekkel kísérletezett – ezúttal nemzetközi kivitelezésben. Ez volt A menedék (Dogville, 2003), ausztrál főhősnővel (Nicole Kidman), brit narrátorral (John Hurt), német (Udo Kier), svéd (Stellan Skarsgård) és amerikai (Lauren Bacall, Philip Baker Hall) sztárokkal és így tovább. A nagy népszerűségnek örvendő alkotásnak folytatása is készült 2005-ben, ám elődjéhez képest, a Manderlay egyáltalán nem volt sikeresnek mondható. Ennek ellenére már a harmadik rész is készülőfélben van (Wasington), és egy Anders Thomas Jensen-koprodukció is várható (Antichrist, 2009).
Thomas Vinterberg két nagy költségvetésű nemzetközi produkciót tudhat a magáénak (A végső megoldás: szerelem/It’s All About Love, 2003; Kedves Wendy / Dear Wendy, 2005), ám a szép sikereket sajnos porba döngölte legújabb filmjével (A Man Comes Home/En mand kommer hjem, 2007). Csúfosan lebőgött rajongói – és az egyszerű, mozikedvelő közönség – előtt. Ezért nem volt érdemes „hazajönni”.
Susanne Bier egyenesen Amerikába szaladt, hogy eddigi filmjeiben az oly egyszerűen és gyönyörűen portretizált emberi érzéseket giccsbe és sztárparádéba fojtsa (A tűz martaléka/Things We Lost in the Fire, 2007). A dán nézők szomorúan elkönyvelték, hogy az eddig tökéletesnek hitt rendezők is könnyen elbukhatnak.
Nem kétséges, hogy a skandináv országok közül, Európa-szerte a dánok a legnépszerűbbek napjainkban. A mai dán termést leginkább visszafogott családi drámák és földhözragadt vígjátékok jellemzik. A szolid dramatizálás és nevetgélés közben viszont titkon mindenki arra vágyik, hogy újra felbukkanjon a 90-es évek igazi, erőteljes dán filmje.
