Bár jelenleg a filmközpontot vezeti, nagyjából két évtizedig állt a Román Nemzeti Filmarchívum élén. Nála részletesebben senki nem mesélhet a hazai filmarchiválási, -tárolási és restaurálási szokásokról, vagy a digitális technológia e területen való térhódításáról.

13 évvel ezelőtt találkoztunk Jilaván, a filmarchívum székhelyén. Nagyon lehangoló volt a hely: kánikula, kóbor kutyák, elhagyatottság... Akkor egy kis diktafonnal érkeztem, minduntalan lestem, nehogy megálljon... Most, 2016-ban, a filmközpontban, egy alig használt, profi cuccal rögzítem az interjút, egy tágas irodában, és az igazgatónővel ülök szemben...

Igen, emlékszem, azóta sokat változott a helyzet. A 2005/39-es kormányrendelet értelmében a filmalap költségvetéséből 3%-ot az archívumnak ítéltek meg, régi filmek restaurálására, tárolására szánták. Tehát 2006-ban indult be a fejlődés, négy új, teljes akklimatizációs tárhely épült, korszerűsítettük a laboratóriumokat, vásároltunk két, HD minőségű olvasót a filmek digitalizálásához.

Anca Mitran

Akkoriban meg is kérdeztem, hogy miben segít a CNC. A válasz nem volt túl lelkes…

Igen, de tudja, az első szerelem az igazi, nehezen felejthető. 18 évet dolgoztam az archívumnál, versenyvizsgáztam az akkori posztomra. Mindent végig kellett csinálnom, a filmbefűzéstől az előhívó-oldatok megkeveréséig, a filmgyártástól a produkciós költségek kiszámításáig, és ezt egyáltalán nem bánom, mert ezekre a tapasztalatokra támaszkodom még ma is. Persze időközben sokat változott a technika. A filmek nagyrésze 35 mm szalagon van, de beszereztük a filmszkennereket, amelyek segítségével folyamatosan digitalizáljuk azokat. Ezzel párhuzamosan a Cinemateca mozit is modernizáltuk, a hozzánk tartozó mozikban digitális vetítőink vannak, még Jilaván is. Természetesen megőriztük a 35 mm-es vetítőt is.

Milyen mértékben sikerült felújítani, restaurálni, digitalizálni a nemzeti örökséghez tartozó filmeket?

Ez egy folyamatos munka, mert minden nagyon hamar változik. Ezelőtt 10 évvel például digibetára másoltunk, jelenleg 4K minőségben szkennelünk. (A 4K, vagy hivatalos nevén UHD – ultra high definition – 3840­×2160 pixeles felbontást jelent, ami mindkét irányban pont a duplája az 1080p-s full HD-nak, vagyis 8 megapixel.) Pár év múlva lehet, hogy 16K lesz már, és akkor kezdjük elölről. Szerkesztőink – akik egyébként végzett filmológusok – válogatják ki a másolásra, digitalizálásra, restaurálásra szoruló filmeket. A legfontosabb kritérium a filmtörténeti jelentőség, illetve az, hogy mennyire megrongálódott állapotban van a film. Aztán a lista továbbmegy a műszakiakhoz, ők meg már konkrétan nekifognak a javítási munkálatoknak. Csapatmunka...

Nagyon sok rövidfilmünk van a 20-as, 30-as évekből (Lia, r. Jean Mihail, 1927;Lache în harem, r. Marcel Blossoms, Micu Kellerman, 1927), egyesek már hangosfilmek, ezeket nagyon fontos lenne restaurálni és vetíteni. Én például a hangos híradók szerelmese vagyok – ezek nem fikciók, hanem a képes történelmünk. Fantasztikus látni, milyen utcáink, épületeink voltak, hogyan zajlott egy ökölvívó-mérkőzés, vagy hogyan működött a ploiești-i borostyánbánya. Rengeteg érdekesség van, nemcsak föltétlenül a történelemről, hanem az akkori társadalmi, kulturális életről is. Mintegy 1900 hangos híradásunk van, szerencsére a negatívok jó állapotban vannak. Mert nem minden filmet kell restaurálni: van, amelyiken csupán néhány javítást kell végezni  (porszemek, karcolások). A restaurálást a Diamant programmal végezzük, sokszor kockáról kockára tisztítjuk, és akár a hiányzó részeket is pótolni tudjuk.

A filmek mellett természetesen más filmes anyagok is vannak. Gondolok itt plakátokra, vagy a filmgyártást megelőző „papírmunkákra”. Ezek is megfelelően vannak most már tárolva?

Igen, persze. A filmplakátok nagyrészét már restauráltuk, és a filmes dossziékat (forgatókönyvek, szerződések, fényképek) kimentettük a filmközpont alagsorából, kiszállítottuk Jilavára. Hosszútávú tárolásra LTO-kazettákat használunk. A román nagyjátékfilmek nagyrészét digitalizáltuk, restauráltuk, most még az animációkat kell alaposabban végignéznünk.

Létezik-e együttműködés európai archívumokkal?

2014-ben, az első világháború 100. évfordulóján egy európai program keretében mintegy 3 órányi háborús anyagot restauráltunk, ezek megnézhetőek az Európai Filmes Átjáró (EFG) portálján. Tagja vagyunk az Európai Filmarchívumok Szövetségének, az ACE-nek, amely jelenleg 40 nemzeti és regionális filmarchívumot és filmgyűjteményt tömörít Európa minden részéről. Közös célunk, hogy védjük és támogassuk az európai filmörökséget, és hogy gondoskodjunk az audiovizuális felvételek fennmaradásáról, hogy az elkövetkező nemzedékek élvezhessék és tanulmányozhassák azokat. Nemrég a francia filmarchívummal közösen szerveztünk egy némafilmes hetet, csereakcióink voltak a makedónokkal, a szerbekkel, magyarokkal, irániakkal.

Nagyon jó ötletnek tartom például, hogy a Cinemateca érdekes filmeket tűz műsorra. Legutóbb például Jancsó Miklós Csend és kiáltás című filmjét vetítették és bemutatták Andrei Gorzo könyvét is. Meglepődtem, hogy mintegy százan voltunk jelen, és annak dacára, hogy hideg volt a teremben, senki sem ment ki...

A művészfilmeket nagyon kevesen nézik. És ehhez szorosan kapcsolódik az elméletem, miszerint már az iskolában tanítani kellene a gyerekeket a „filmnézésre”. Amióta a filmközpontot vezetem, nagyon támogatom az iskolai filmes nevelő programokat. A román közönségnek nincs filmes kultúrája, rá kell őket vezetni, meg kell nevelni őket. Mert az már paradoxon, hogy készül a sok jó román film, amelyeket világszerte díjaznak, és mégsincs közönségük.

Mégiscsak szükség volt valami meggyőződésre, hogy elvállalja a filmközpont vezetését... 18 év után váltott.

Igen, a „poézist” papírokra váltottam... Nem sokban különbözik a mostani munkám, ugyanolyan állami költségvetésű vagyok, ugyanúgy adminisztrációs gondokkal küszködöm... De az archívumban több „poézis” volt, az biztos... Itt több a papírmunka, de azt nézem, hogy a végtermék, a kulturális termék, a film megéri. Nem? Véleményem és meggyőződésem szerint a Filmközpont nagyon hatékony, mindenféle szempontból. Azt hiszem az egyetlen állami intézmény, amely fenntartja magát. Az alkalmazottak bérét is kidolgozzuk, a beruházásainkat, fejlesztéseinket mind mi álljuk.

De hát milyen bevételeik vannak, ha művészmoziba és román filmekre nem járnak a nézők?

Filmek eladásából például. Most megint feléledt az érdeklődés a román filmek iránt. A helyi televíziók például sokat vásárolnak. De az országos csatornák is igénylik. Nincs olyan nap, hogy valahol ne tűznének műsorra egy román filmet, hétvégén akár többet is. DVD-ket adunk ki régi filmekkel és a forgalmazóktól is kapunk némi százalékot. Hát ezekből élünk... A film a „legérthetőbb”. Azt hiszem, ez az a művészeti ág, amellyel igazán és erősen lehet lobbizni. Mert jó a román színház, jók az egyes román sportágak, de a filmet könnyebb megérteni és élvezni. Kevés pénzből kevés film készül, szerencsére vannak tehetséges rendezőink. Idén Cannes-ba öt román filmet hívtak meg, ilyen még nem volt.

Arra is emlékszem, hogy 2003-ban panaszkodott a személyzet képzettségét illetően... Változott valami azóta?

Mások szerencsétlensége a mi szerencsénk lett. Megszűnt a bufteai laboratórium, így onnan a szakképzett személyzet átjött az archívumhoz. Olyanok is vannak köztük, akik olyan filmeket restaurálnak, amelyeknek a gyártásában is részt vettek. Sajnos az ifjúság nem érdeklődik e szakma iránt. Ami tulajdonképpen egy hivatás, hisz szeretni kell a filmeket. Azonkívül szükségünk lenne szociológusokra, történészekre, mert például az 50–60 éve készült dokumentumanyagokon, híradásokon szereplőket alig tudjuk azonosítani. De ezek csak álmok... Viszont ami már valóra vált, arról is beszélnem kell – a filmművészeti egyetemen (UNATC), ahol én is tanítok, választható tantárgyként bevezették az audiovizuális archívumkezelést, és nagy meglepetésemre és örömömre a filmológusok és producerek nagyrészebeiratkozott és eljárt a kurzusokra.

Hogy állunk a filmtörvénnyel? Kikérik-e a véleményét? Tanácskoznak-e Önnel, vagy a filmközpont képviselőivel?

Á. Nem. A Kulturális Minisztériumon belül alakítottak egy munkacsoportot, tízen vannak benne: Tudor Giurgiu, Florin Mihăilescu, Cristian Mungiu, Bogdan Mustaţă, Paul Negoescu, Oana Radu, Alex Trăilă, Corina Şuteu, Anca Drăgoi és Andrei Rus. Ne is kérdezze, hogy miért pont ők lettek kiválasztva. Fogalmam sincs, hozzám semmilyen hivatalos papír nem érkezett. Sem javaslatokat, sem tanácsokat nem kértek. A filmtörvényről csak személyes véleményt tudok így mondani: nem kell teljes egészében, szerkezetileg megváltoztatni, mert 10 éves léte alatt működtek a dolgok, hasznos és hatékony volt, ezt bizonyítja a 400 filmes díj is, nem? Össze kell hasonlítani az európai törvényekkel és ki kell javítani a hibás részeket. Újra kellene gondolni és írni a pályázásokat, mert nagy gondban vagyunk. Míg ezelőtt 10 évvel két generációról beszéltünk, a „régiről” és az „új hullámról”, ma már három nemzedék versenyzik. A nagy öregeknek és a legújabb hullám képviselőinek Negoescunak, Miricănak, Nanăunak is egyenlő esélyekkel kellene indulniuk, a nagynevű „középhullámosokkal” mellett. Szerintem nem nagy kunszt, mert a működési szabályzat a miniszter fennhatósága alá tartozik, a törvényt meg néhány cikkellyel kiegészítve a parlamentben kell elfogadtatni.

Melyik volt az utolsó román film, amelyet látott?

Ha eddig csak élvezetből jártam moziba, most már valahogy kötelességemnek érzem a moziba járást. Muszáj megnéznem a filmközpont által támogatott alkotásokat, nem? A Minte-mă frumos bemutatóján voltam. Most kissé zsúfolt időszakon vagyok túl, lezajlott a projektek leadása és a vissza nem térítendő támogatások odaítélésének első fázisa, aztán Cannes, és így tovább, és így tovább. Mindig van valami...

De az jó, hogy vannak tervek, hogy vannak tehetséges rendezők, készülnek filmek...

Igen, igen. 135 projekt van leadva, ebből 38 nagyjátékfilm, 21 dokumentumfilm, 19 animáció... Kívülről tudom már őket. 41 fesztivál, 39 workshop, tréningek, 8 megjelenésre váró könyv, 6 művészmozi, számtalan fesztivál. Ezek mind támogatást igényelnek és érdemelnek. Nekünk, a filmközpont munkatársainak csak másodlagos szerepünk van, a legfontosabbak az alkotók, akik kulturális értékeket hoznak létre, nekünk őket kell segítenünk mindenáron. Csak bírjam idegekkel...