Van egy magyarra nehezen lefordítható román kifejezés: „descurcăreț”. Az ügyeskedő, talpraesett, magát minden helyzetben feltaláló, mindent – akár nem teljesen legális utakon vagy törvény adta kiskapukon át is – elintéző emberre mondják, állítólag hazai sajátosság. Filmünk főszereplője éppen ilyen.
Pătrașcu (és felesége) autók átíratásával, technikai ellenőrzésük papírtologatós részének intézésével foglalkozik. Számlát ad tevékenységéről, bár közvetítői munkájának sikeressége leginkább hivatalnokokkal, járművek állapotellenőrzését végző szakemberekkel ápolt kapcsolatának és az össztársadalmi korrumpálhatóságnak köszönhető. Nem egy tedd-el-s-elő-se-vedd figura tehát, egyébként reggelente szalad és kutyát sétáltat, és nyugodt és boldog családi életet él feleségével és technika- és játékőrült kamasz fiával egy sokemeletes tömbházlakásban. Egy délelőtt rettenetes veszekedést hall az alsó emeleten, az ajtón kiszűrődő hangokból úgy tűnik, pár pofon is elcsattan. Egy egyetemista lány és a pasija kapott hajba – utóbbiról kiderül, hogy egy másik, családos, fiatalabb szomszéd, Vali az: kimegy a lépcsőházba, találkozik Pătrașcuval. Pár órával később futótűzként terjed el a hír a lakók között: a lányt holtan találták. (Vajon véletlen egybeesés, hogy Laurának hívják, mint az 1944-es Preminger-filmben, szintén titokzatos körülmények közt meggyilkolt lányt?)
Radu Muntean nagy érdeme, hogy krimi helyett lélektani thrillert farag a történetből, s főként hogy a bűnügyi filmes sztorit ritka szemszögből közelíti meg: nem a nyomozókéból – ahogy a legkézenfekvőbb vagy legdivatosabb lenne –, nem az áldozatéból – ami szintén könnyű lenne –, de még bár nem is a gyilkos szemszögéből – ahogy például a szomszéd lány által a Facebookon lájkolt, Dexter című sorozat teszi –, hanem a szemtanú szempontjából. Nincs hulla, a lányt sem látjuk soha, a rendőri nyomozást sem követjük, a legrosszabb pillanatban a legalkalmatlanabb helyen tartózkodó szomszéd feldúlt lelkiállapota azonban szavak nélkül is pontosan érzékelhető. A tanú legfőbb vágya pedig semmibe sem belekeveredni, a lehető leggyorsabban elfelejteni a borzalmat, és élni tovább a maga nyugodt hétköznapjait. Erre azonban nem sok esélyt hagy a gyanús alsószomszéd, aki az ő családja életébe is igen hatékonyan bepofátlankodik.
Muntean másik erőssége a szereplők jellemzése – és az, hogy megtalálta az ideális színészeket a két főszerepre. Nemcsak a Teodor Corban alakította Pătrașcu figuráját árnyalják gondosan, hanem az ellenpólusét is. Iulian Postelnicu Valija vékonydongájú, kissé görnyed testtartású, villogó szemű, értelmes, de egész lényével valahogy ökölbemászó figura. A haláleset után felkeresi Pătrașcut, és munkaügyben a segítségét kéri. Sokáig, nagyon sokáig csak gyanús, ezért kínzó a főszereplőre nehezedő teher: Pătrașcu fél és félti a családját Valitól, aki becsúszik a családjába, mint egy csupaszcsiga. Bár Vali szinte állandó jelenléte rettenetesen idegesítő – túl közel lép, amikor beszél, betolakszik a személyes intim zónába, idegenként megérinti Pătrașcu karját, és nagyjából minden apróbb-nagyobb dolog balul sül el, ami vele kapcsolatos – Pătrașcunak mégsincs konkrét bizonyítéka ellene. Akár az is kiderülhetne a hirtelen barátkozni kezdő szomszédról, hogy valamilyen félreértés áldozata, ha nem is ártatlan, hiszen megütötte a lányt, de nem ő a gyilkos, hanem valaki egészen más – de ez a film nem az idősebb szomszéd magánnyomozásáról szól.
Külön bónusz mindemellett az, hogy a film egyfajta társadalmi látleletet nyújt. Az egymás hegyén-hátán elhelyezkedő tömbházlakásokban a vékony falakkal elválasztott szomszédok alig ismerik egymást, és nem is akarnak egymás életébe betekinteni vagy netán beavatkozni, kiállni egymás mellett, egymásért. A tragédián is képesek egy sör mellett, focimeccs közben ironizálni, petykálnak, heherésznek és sztereotípiákat faragnak.
Radu Muntean tehát olyan filmmel állt elő, ami méltó korábbi nemzetközi hírnevéhez. A román rendező ismét a cannes-i Un certain regard-ban mutatta be új filmjét (ha nem is hozta el kategóriája díját, ahogy a 2010-es Ünnepek utánnal sem), de korábban a tipikusan újhullámos Jelszó: A papír kékre válttal is szép fesztiválköröket futott be. Az Un etaj mai jost (szó szerinti fordításban: Egy emelettel lennebb) is szeretni fogják a fesztiválok válogatói, de valószínűleg a nézők is.
