Van itt megint minden: eladósodott bolgár tanárnő, bosszút álló japán tinédzserlányok, spanyol krimiregény-írónő és kurd öreganyó. Több van már a TIFF-ből mögöttünk, mint előttünk, de még mindig érnek meglepetések.
Miguel Cohan: Betibú, 2014, argentín-spanyol, 100 perc
[usual suspects] A filmet forgatókönyvíróként jegyző Miguel és Ana Cohan 2011-ben fődíjat és forgatókönyvírói díjat kapott a TIFF-en a Sin retorno című filmel. Ahogy az idei TIFF-en megtaláltuk „a spanyol True Detective"-et, az ő legfrissebb munkájukban felfedezhetjük az argentín Agatha Christie-t. Egy Nurit Iscar nevű, évek óta csak a fiókjának író detektívregény-szerzőt korosodó férfikollégái becéznek Betibúnak, ami sokáig eléggé érthetetlen Nurit szolid külseje és a szexszimbólum-rajzfilmfigura Betty Boop közötti ellentét miatt. No de Betibúba mindenki szerelmes egy kicsit, mert nagy szíve, rendíthetetlenül nyugodt mosolya és éles esze van. A helyi újság két oknyomozó riporterével kerül egy csapatba: egy elszigetelt, elit városrész villájában lakó, dúsgazdag üzletembert gyilkoltak meg karosszékével, egyetlen precíz torokmetszéssel. Egyetlen fénykép lehet a rejtély kulcsa: egy korábbi interjú alkalmával még az áldozat szobáját díszítette, egy ideje azonban eltűnt a keretéből.
A három figura lépésről lépésre halad, éles logikával, kitartással és vakmerően, bízva a sajtó és a nyilvánosság erejében, amikor végre sikerül felderíteniük az ügyet. Egy utolsó csavar azonban nagyot ránt a szőnyegen, amin a néző áll, és ezért nagyon hálásak vagyunk, ettől lesz élmény a film.
Nem a Betibú az évszázad filmje, de nézhető, szórakoztató, jól megcsinált krimi, amelyben van elég önirónia és humor ahhoz, hogy jó kikapcsolódás legyen egy hosszú nap végére. (bk)
Még vetítik: június 5., péntek, Florin Piersic/Repcsi, 22:30
Hisatake Kikkawa: Hikiko Kourin / The Revenge Channel, 2014, japán, 87 perc
[árnyak] A Revenge Channel egy tavalyi japán film, aminek – most kapaszkodj meg – az idén, a TIFF-en volt a világpremierje. Normális esetben ez ujjongásra adna okot, az első pár perc elteltével azonban már egyből látszik, hogy miért is nem rukkoltak korábban elő ezzel a filmmel. Mert a zseniális alapötleten kívül nagyjából minden amatőr benne: a forgatókönyv, a rendezés, a világítás, az operatőri munka. A színészi játékról nehéz eldönteni, hiszen japán tinédzserlányokról van szó, akiknek mimikája, hanghordozása, gesztusai még megannyi nippon alkotás megnézése után is egy dekódol(hat)atlan fehér folt jelen sorok írója számára. Két fiatal, volt osztálytárs találkozik hogy felelevenítsék sulis éveiket. Hozzájuk csapódik egy harmadik, berúgnak és kibeszélnek titkokat a múltjukból: kiderül, hogy bántalmazták őket annak idején. Másnap a harmadik lány egy kamerával a kezében elrángatja a másik kettőt bántalmazásaik színhelyére: ott hever az egyik erőszaktevő, aki most áldozatszerepbe kényszerül. Megalázzák és a videót feltöltik az internetre. Akkora nézettsége lesz, hogy ráharapnak, és ebből jön létre a címadó jutubos bosszúcsatorna, ahol egykori áldozatok nevében önkényesen állnak bosszút különböző vélt vagy valós elkövetőkön. Persze, a játék eldurvul…
Az elején még csak-csak elcsordogál a narratíva, mert az ötletben kellő mennyiségű dzsúsz van, hogy önmagában is vigye a cselekményt, viszont a vége felé egyre zsúfolódó felépítetlen, kitalálatlan, dramaturgiátlan hamis csavarok annyira elrontják a forgatókönyvet, hogy a slusszpoénnál már csak nyüszítve röhögünk – és nem ez volt a szerzői intenció. A helyzet súlytalanságát még az sem durvítja, hogy a jelen lévő alkotóktól megtudjuk: volt egy ilyenfajta bűncselekmény Japánban nemrég, ahol tinilányok nyírtak ki valakit videón. Ebből az ötletből kb 900 kilométerrel Nyugatabbra, Dél-Koreában tudtak volna egy zseniális filmet csinálni, így csak egy elszó(a)rt koncepció lett belőle, ami roppant nagy kár. Na ilyenkor VAN értelme remake-t csinálni… (jbn)
Még vetítik: június 4., csütörtök, Cercul Militar / Hadsereg háza, 20.30. (Canalul răzbunării)
Kristina Grozeva, Petar Valchanov: Urok / The Lesson / A lecke, 2014, bolgár-görög, 107 perc
[VERSENY] Ez a film a megragadja mindannak a lényegét, amiért a román új hullám moziját (is) szeretjük: teremtett történeteik képesek sallangmentes látleletet adni valóságunkról, talán ezért nem fulladt ki másfél évtized után sem. Déli szomszédjaink csak nemrégiben zárkóztak fel a realista trendhez, egyik emlékezetes alkotásuk, a Keleti játszma (2009) annak idején bele is került a nemzetközi filmfesztiválok vérkeringésébe. Íme, itt egy újabb: Nadezhda (Margita Gosheva) angoltanár egy kisvárosban. Osztályának egyik diákja elcsen egy pénztárcát, a nő mindent megmozgat a tettes előkerítése érdekében. Közben saját anyagi gondjaival is szembe kell néznie: iszákos férje nem törlesztette a házukra felvett bankkölcsönt, három napon belül fizetniük kell, különben utcára kerülnek. Tolvajt farag-e a szükség a tolvajkergetőből?
Az őszinte, lelkiismeretes nő nagy erőfeszítéssel próbálja megoldani a lehetetlennek tűnő feladatot, kétségbeesettebbnél kétségbeesettebb döntéseket hoz: felkeresi kellemetlenkedő, gazdag apját, lepaktál egy uzsorással, de egy adott ponton még a szökőkút aljáról is felkapar némi aprót, sőt teste árulását is megfontolja. A stresszes hajrában környezete is ellene dolgozik: lekési a buszt, nem számol a pár garasos kamattal, a nemtörődöm, idegesítő hivatalnokokkal. A cselekmény egyre pörgősebbé, komikusabbá, már-már abszurddá válik, de nincs olyan mozzanata, amelyet ne hitelesítene a magunk, esetleg szűk környezetünk élettapasztalata vagy egy tetszőleges kelet-európai testvér-ország sajtóarchívumában fellelhető híranyagok. Az, hogy az Urok egy perce sem válik valótlanná, az az első nagyjátékfilmes Margita Gosheva visszafogott, de kifejező játékának is köszönhető, aki távolról lekörözi a Dardenne-fivérek szintén financiális csőd szélén álló Cotillardját (Két nap, egy éjszaka). Egyáltalán nem bánnánk, ha az Urok vinné haza valamelyik trófeát. (nsze)
Még vetítik: június 5., péntek, Victoria/Győzelem mozi, 12:15; valamint június 7., vasárnap, Hadsereg Háza, 20:45. (Lecția)
Erol Mintaș: Annemin sarkisi / Song of My Mother, 2014, francia-német-török, 103 perc
[szupernóva] A törökországi kurd kisebbség filmgyártása leginkább az erdélyi magyarokéhoz hasonlítana, ha nem lenne sokkal látványosabb nyoma mind a belföldi, mind pedig a nemzetközi porondon. A politikailag igencsak aktív népcsoport kebeléből kiemelkedő rendezők nem egy Oscar- és Cannes-közeli produkcióval rukkoltak elő az elmúlt pár évtizedben, alapvetően különféle politikai vagy etnikai konfliktusok következményeinek cselekményesítésével. Erol Mintas Song of My Mother című filmje csupán utalásképpen villantja fel egy tanár erőszakos kitelepítését a nyitójelenetben, mintegy megágyazva a főhősnő Nigar elvágyódásának, aki a zsúfolt Isztanbulból kicsiny kurd szülőfalujába kívánkozik minduntalan.
Mintaș a továbbiakban ha nem is kerüli teljesen, de mindenesetre háttérbe szorítja a fajsúlyos kurd-török konfliktus esetleges hatásait, mindössze az idős hölgy csendesen lázadó attitűdjében és egy házkutatás jelenetében csepegtet némi ellenérzést a török többség vagy karhatalom iránt. Nigar fia, Ali kurd létére török irodalomtanár a metropoliszban, és lényegében akklimatizálódott mind a 21. századi, mind a nagyvárosi élethez. Török menyasszonya van, családalapítási kilátások körvonalazódnak, és a többnyire harmonikus életében egyedül a gyökereit kereső édesanya zavar be kissé. Kettejük kapcsolata inkább jellemezhető nemzedéki ellentétek szobaharcaként, korántsem mint identitásbeli konfliktus.
A szemrevalóan nyugodt, hosszú és kézből vett beállításokkal dolgozó képi világ, a szűk terekből ritkán kimerészkedő elbeszélés, valamint a csendes párbeszédek kontrasztot képviselnek Nigar étvágytalan, helyét nem lelő és zsörtös viselkedésével, a felszín alatt lüktető öreges sóvárgással, amely a néző tudatában is enyhe nyugtalanságot szül. Ali sem tud végtelenül ellenállni boldogtalan édesanyja örökös, hazatérésre utaló kérelmeinek. A sarejevói fesztivál nagydíjával jutalmazott film ezt a felfokozott és csendesen csökönyös vágyakozást nyújtja élményül a maga letisztult hangvételében. (fsz)
Még vetítik: június 5., péntek, Cinema City Iulius, 19.30. (Cântecul mamei mele)
