Egy légy másodpercenkénti szárnycsapásainak száma, a párna gyűrődései az arcon, a macska tányérjának koppanása a padlócsempén, a kávézó címerének egyfülű lova, a fényképautomaták környékén elhajított rosszul sikerült fényképek, az örökös sírásra kárhoztatott özvegy házmesterné könnyei – megannyi apró, lényegtelen semmiség. Ezekből, mint egy mozaik apró darabkáiból áll össze a mese. Jeunet ötletekkel zsúfolt kincsesdobozát, akár a filmbeli Bretodeau-jét, hasznavehetlennek tűnő kacatok, elkopott tárgyacskák, mellékes apróságok töltik meg.
A film kellemes hangú narrátor segítségével egy olyan világba vezet bennünket, amelyet valójában nagyon jól ismerünk. Ki ne emlékezne az élet legnyilvánvalóbb tényeire: a meleg fürdőtől megráncosodott bőrre, az ablaküveg mögül leselkedők leheletétől bepárásodott ablakra, a csomagolózacskók levegővel teli buborékjainak pattogtatására. A mindennapi életben észrevétlenül maradó, ám közismert apróságok „jelentős" eseményekkel azonos mértékű hangsúlyozása miatt, a néző igazoltnak látja a hasonló keresetlenséggel ábrázolt mesebeli elemeket: a cinkosan kacsintó szobrot a Montmartre-on, a pinceablakban kellő pillanatban felbukkanó súgót. Ezt a célt szolgálják a szereplők gondolatainak a történet folyamatába való illesztései is.
Amélie vadregényes képzelgése Nino késésének okairól általában a narráció félresiklásaként vagy késleltető elemként értelmeződne, ebben a mesés környezetben azonban – ahol a kölnisüveg földre eső fedelének nagyobb szerepe van mint Lady Di halálának – tökéletesen illeszkedik a valóság illúziójába. Olyan hiteles mesevilágot sikerül teremteni a rendezőnek és a szépiaszűrővel dolgozó operatőrnek, ahol a képzeletbeli és valóságos fogalmak elvesztik megkülönböztető jellegüket. A valóság transzfigurációjában, áttetszővé tételében nagy szerepe van az ötletgazdag képszerkesztésnek, amely a közismert dolgokat képes más, csodásabb színben feltüntetni. Csak tőlem függ, hogy mit és milyennek látok magam körül, ha fantáziám szüleményét a valóság részeként érzékelem, akkor az számomra a világ organikus részévé válik – állítja Jeunet.
Ez az elgondolása hősének, Amélienek is, aki meg van győződve arról, hogy amiképpen joga van saját környezetét képzeletbeli lényekkel benépesíteni, ugyanúgy beavatkozhat mások mindennapjaiba is. Mivel azonban nekik nincs meg az a képességük, hogy életük űrjeit fantáziájuk segítségével töltsék ki, Amélie kénytelen fikcióit valóságként feltüntetni. Senki sem tudna hinni a gyerekkori játékdoboz megtalálásában, a hűtlen férj kései szerelmeslevelében vagy a kerti törpe világkörüli utazásában, ha tudná, hogy egy huszonéves, nagyszemű, barna lány huncut mesterkedéseinek köszönhetőek. Ezért természetes, hogy jótéteményei után nem fedi fel kilétét, hiszen ezzel szétzúzná a képzelt és való események összemosásából származó világot. Úgy tűnik, hasonló beavatkozást szándékszik végrehajtani rajtunk a film. Ennek érdekében a valóság és a fikció összekeveredésének illúzióját Jeunet a nem teljes bizonyítás hatásával váltja ki. A csodák egy része – a törpe utazása, a doboz megtalálása, vagy a bukott író mondatának graffitiként való megjelenése – realisztikus magyarázatot kap, így az az érzésünk, hogy az igazolványképek vagy az éjjelilámpa megelevenedésére is kaphatnánk ilyet, ha nagyon keresnénk.
A valószerű és mesés elemeknek ebben a világában ugyanakkor sosem felejthetjük el, hogy mesét hallgatunk. A film erőteljes vizuális jelekkel adja tudtunkra, hogy ezt a történetet valaki mondja nekünk. Jeunet a valóságban zajló mesélés helyzetét rendkívül filmszerűen adaptálja. A mesélő fizikai jelenlétét elsősorban nem a narrátor hangjával érzékelteti, hanem a történetből való képi kiszólással valósítja meg: az Amélie kötött szvetterének zsebében felfénylő kulcs, a Nino láttán erősen dobogni kezdő, a bőrön, ruhán átlátszó szív mind nekünk szóló jelzések, a mesélő időnként redundáns magyarázatai.
Ebből fakad talán a film túlzott egyértelműsége is: állandóan vezetve érezzük magunkat, annyi itt már a fikció, a képzelet, hogy semmi teret nem hagynak a mi fantáziánknak, sejtelmeinknek. Akárcsak Amélie titkos pártfogoltjaitól, Jeunet tőlünk sem kérdezi meg, akarjuk-e, hogy nagyravágyó meséjével megváltoztassa életünket. Audrey Tatou kihívó játékossággal teli pillantásának nehéz ellenállni: ha nem nyitjuk ki jól a szemünket, a Moulin de la Galette melletti vendéglőben az asztalterítő alá bebújó szél újra anélkül táncoltatja meg a poharakat, hogy azt bárki is észrevenné.
