Egy éjszaka céltévesztett pisztolygolyó fúródik Basil koponyájába. Ám számára ez nem a világ, csak egy hosszú álom végét jelenti: újraébredve elveszti lakhelyét, dolgait, állását. Chaplinként cselleng, és a nagyvárost lakná be, amikor egy különc kis csapat befogadja roncsvárába. Új élete új értelmét pedig az apja halálát okozó aknát és a fejében elraktározott golyót gyártó fegyverkereskedők fondorlatos csőbehúzásában hozza elé a véletlen.

Jeunet fantáziagépezetének csavarjai és rugói, szerkezetének működési elve egyre átláthatóbban tárja fel magát, portékái mégis egyedi formát kapnak. A Micmacs sem hasonlít egyik filmjére sem, és mégis benne van egy kisebb-nagyobb csipetnyi az összesből. A szerencsétlenül járt Basil történetével – aki különleges képességű újdonsült barátai segítségével (pl. a rendkívül hajlékony artistanő, a világrekordot tartó ágyúgolyó-ember, vagy a mérő- és számológép-lány) felveszi a harcot két fegyvergyártó céggel, és különböző trükkökkel, megrendezett jelentekkel, csapdákkal és bosszantásokkal tönkreteszi őket – egyáltalán nem távolodott el Amélie mese-Párizsától, de elhagyta érzelmességét, visszatért korábbi filmjei kifacsart, néha morbid, néha blőd humorához.

Ugyanaz a város a cselekmény helyszíne, amelyben a pinceablakban megbújó súgó segít egy frappáns mondattal nevetségessé tenni a rosszindulatú zöldségest – csak annak egy másik környéke, ahol a roncstelepen birodalmat lehet építeni, és kéményen keresztül lehet kifosztani egy apró testrészekből álló bizarr gyűjteményt (Marilyn Monroe zápfoga, Matisse ujja, XVI. Lajos szíve). A terepet eszközként használják hőseink céljaik megvalósítására. Bárhova bejutnak, és bármilyen jelenetet megrendeznek, hogy a végén a két szívtelen főgonoszt egymás ellen fordítsák. A játékosság mögött azonban a halálból pénzt termelő embertelenség komor témája bújik meg, a bosszú így nemes cselekedetté is válik egyben. Hasonló irányba igyekezett irányítani nézői figyelmét előző filmjében, a Hosszú jegyességben is, csak fordítva: ott a háború értelmetlenségének szürke képeit színesítették Jeunet szellemes képsorai. A Micmacs ennek ellentéte, humorban és akciókban bővelkedő nagy kaland, de utalásaival – legyen bármekkora mesefilm – egyfolytában az aktuális valóság felé kacsintgat (legerőteljesebb példája a fegyvergyáros asztalán álló fotó, melyen Sarkozy-vel parolázik). Kétpólusú történetében az erkölcsös, alkotó, közösségi szellemből táplálkozó szegénylegények és -leányok küzdenek meg az elmagányosodott, hideg, erőszakra épülő világ uraival, kiknek gonoszsága egyszerű, csupán kapzsiságukkal mérhető: termékeik véres és mocskos következménye számukra luxuslakásaiktól, patinás autóiktól beláthatatlan távolságra van.

A művészek és az emberi tényezővel nem számoló racionalitás harcának legegyszerűbb formáját vázolta fel Jeunet eddigi műveihez képest, karakterei – akármelyik oldalt nézve – egy-egy nomináló tulajdonságukon kívül sematikusak, csupán a színészek tehetségén múlik, hogy nem egyszerű sablonfigurák lesznek (az Alien 4 anyakirálynője is mélyebb empátiát képes kiváltani, mint a Micmacs rossztevői, nem is beszélve a Delicatessen henteséről, vagy az álmodni képtelen Krankról). A történet előrehaladtával a nagy terv megvalósítása elnyomja az apró ötleteket, a karakterek lassan porszemekké válnak a gépezetben, ahogy Basil figurája is szépen elveszti burleszkes gesztusait. A záró artistamutatvány is visszafogottabb, mint korábbi happy endjei. Óraműve nagyon pontos, de cilinderéből mégsem sziporkázik a várva várt varázslat. Cselekményének lendületében, képeinek dinamikájában jól láthatóak legjobbjai (Delicatessen, Amélie csodálatos élete), trükkjei azonban mintha rutinná váltak volna. A túlzott könnyedség nehézkessé válik, az érzelmi töltet mellőzése pedig csak kívülálló kíváncsiságot ér el, csak a trouvaille érdekes, a cselekmény zárója, nem pedig hősei sorsa.

A Jeunet-élményt talán csak az expozíció képes hatásosan tálalni. A szokásos narrációt elhagyva, szinte néma képsorokban mutatja meg az apa elvesztését, a kisfiú Basil sorsát. 30 évvel később Basilt egy véletlenül elsült pisztoly lövedéke találja el. Eszméletvesztését egy gyerekkori emlék rövid kis jelenete, egy áramszünet mókás képsora érzékelteti. E pillanatban mutatkozik meg az, amihez Jeunet igazán ért, az apró gesztusok, mikrotörténetek, érzelmek és érzékek képkockákba sűrítése, mely túlburjánzott az Amélieben, és cifrázta a Hosszú jegyesség nyomozását. Mindez, ha nem is tűnik el egészen, sokadlagossá válik. A Micmacs persze nem a korábbi Jeunet filmekhez képest lett közepes: nem azért, mert korábban nyújtott valamit, amit most elhagyott, hanem azért, mert képtelen volt helyette mással feltölteni.