Vasember, Sherlock Holmes és pár könnyed komédia után Robert Downey Jr. újra drámai szerepet vállalt, és még filmet is jól választott a visszatéréshez. A bíró egyszerre családi és tárgyalótermi (melo)dráma, így bőven adott alkalmat a sztárszínész számára, hogy újra formába lendüljön.
Hank menő nagyvárosi védőügyvéd, aki hirtelen elhunyt anyja temetésére utazik haza egy poros kisvárosba. Mivel hátramaradt családjával régen elmérgesedett a viszonya, az első géppel repülne vissza, azonban újabb rossz hír éri, mely szerint apját (Robert Duvall), a köztiszteletben álló veterán helyi bírót gyilkossággal vádolják. A vád szerint a temetés után önbíráskodásból halálra gázolt egy frissen szabadult gyilkost, régi haragosát. Minden bizonyíték ellene szól, ő azonban tagad, Hank győzelmi szériája így könnyen csúnya véget érhet.
Visszatérő, személyes témákról ezúttal nem a rendező (David Dobkin), hanem a forgatókönyvíró, Nick Schenk részéről beszélhetünk, hisz ő írta a Gran Torinót is, amiben Eastwood ugyancsak egy nyakas, régimódi, zsémbes (és talán veszélyes) özvegyembert alakít, aki nem jön ki környezetével és családjával. Schenket annak idején a Robotzsaru remake-jével is hírbe hozták, Verhoeven klasszikusa pedig A bíró nyitójelenetéről is eszünkbe juthat (konfrontáció a vizeldében, ezúttal nem két vállalati nagyágyú, hanem a sokadik bűnözőt kimentő sztárügyvéd és a vesztésre álló ügyész közt). A nyitányról persze Az ördög ügyvédje is beugorhat, amivel A bíró a későbbiekben is mutat hasonlóságokat: e mozi is egy apafigurával konfrontálódó léha yuppie jellemfejlődésének, megváltásának moralitásjátékba illő története (és ebben is visszatér legvégül a mosdóbeli jelenet). Nem csak a 83 éves Duvall számára jutalomjáték a film, hisz Downey Jr. a lezser és gyarló, de persze érző szívű tékozló fiú szerepében tér vissza a drámai színészethez, ami nem pusztán a Vasember arcának áll jól, de a korábban különféle problémákkal (pl. drogfüggőség) megküzdött sztárnak is (aki e mozit már Team Downey néven gyártóként is jegyzi nejével együtt).
Családi-, tárgyalótermi- és melodráma, valamint krimi talán soha ilyen szépen nem forrt még egybe. Az apa-fiú viszonyról az Oldás és kötés juthat eszünkbe. Downey Jr. karaktere felkapaszkodott, immorális, cinikus karrierista, aki gyűlöli a vidéket és az elmaradott helyieket, azonban egy lelki válság hatására ideiglenesen hazatér, és szembesül megtagadott múltjával. Apja csak egy porfészek provinciális bírója, de erkölcsét és szakmai etikáját mindennél többre tartja. Apa és fia egyaránt egoista, makacs és öntörvényű, ám bőven van okuk haragudni egymásra. A tárgyalóteremben mindig keresztényien megbocsátó apa hideg szigorral nevelte fiát, és ha sikerült is hozzásegítenie őt a jogi pályához, tisztességes ügyvédet nem tudott belőle nevelni, miközben az érzékeny sarj immorális karrierizmussal és urbánus, elitista arroganciával reagált az atyai szeretet hiányára.
A tárgyalóteremben felcserélődnek a szerepek. „O.J. ügyvédje” kivételesen erkölcsi fölénnyel indul, hisz időtlen idők óta először újra önzetlenül viselkedik, amikor elvállalja a lehetetlen küldetésnek ígérkező, gyűlölt apján segítő ügyet, ráadásul védence ezúttal talán tényleg ártatlan is. A tisztességben megőszült bíróra viszont szégyen vár, ügye pedig már csak azért is rémálomnak bizonyul fia számára, mert az öreg bevallása szerint továbbra is tartja magát erkölcsi elveihez, azaz nem hajlandó hazudni, ugyanakkor jó hírére is ügyelne. Nem felesége halála az agg bíró egyetlen magánéleti problémája, testileg és szellemileg egyaránt hanyatlik, például bevallása szerint nincsenek emlékei arról, hogy hol volt a gyilkosság idején (azaz megbízhatatlan narrátor). A bűnügy és a családi konfliktus ráadásul ugyanabban a sötét múltban gyökerezik, az apa pedig a tárgyalóteremben eskü alatt kénytelen válaszolni az ügyész és az ügyvéd kérdéseire. Az aggastyán amnéziájának köszönhetően a film krimiként, murder mystery módjára is olajozottan működik, pedig nem is az a kérdés, hogy „ki tette?” (whodunit), inkább az, hogy „ő tette-e?”. Akár a Holtodiglan is eszünkbe juthat, ezen felül azért is, mert mindkét mozi tragikus, demoralizáló (és felnőtt korhatáros) történetre épül, ugyanakkor meglepően, már-már eklektikusan szórakoztatóak, alkotóik bő humorral és posztmodern iróniával mesélnek.
E mozi két órán keresztül könnyedén leköti a közönséget, a gond az, hogy 141 perces. Olyannyira részletgazdagon van megírva, hogy regény-adaptációt gyanítunk, pedig eredeti forgatókönyvre épül. Az alkotók viszont – talán emiatt – túlságosan beleszerettek történetükbe: Downey Jr. karaktere a Durr, durr és csók fináléjában megnyugtatja a nézőket, hogy látta A Gyűrűk Ura: A király visszatért, és nem fogja hússzor befejezni a filmet, azonban e mozi készítői ugyanezt nem mondhatják el magukról. Az egyébként is nagyregényes filmnek kb. négyszer van vége, ám a fő probléma az, hogy az alkotók csak két óráig bírták megállni, hogy ne akarják mindenáron megríkatni a nézőt. Mentségükre legyen mondva, a film progresszív, ironikus krimiből giccses, elavult melodrámává válása tudatos törekvés eredménye, hisz az elidegenedett nagyvárosi ügyvéd is ezzel párhuzamosan egyesül újra múltjával. De mindegy is, hogy a főhős véglegesen hazatér-e poros szülővárosába, mivel a film végül a Grisham-adaptációk képviselte középszerbe süllyed, és feledésbe merül majd.
