Az emlékek őre eredeti címe alapján akár meleg börtönpornó is lehetne, a filmet elnézve pedig bárcsak inkább az lenne, ugyanis egy átlag pornóban több a kreatív munka.

A történet szerint adott egy látszólag tökéletes társadalom, ahol nincs gyilkosság, háború, fájdalom, de még csak különbségekből adódó ellentétek sem, mivel minden uniformizált.  Ezt egyrészt úgy érik el, hogy mindenféle gyógyszert szednek, ami abszolút tompítja az érzelmeket, másrészt van egy úgynevezett emlékek őrzője, aki mindenki más helyett is érez cserébe. Jonas azt a feladatot kapja a vének tanácsától, hogy ő legyen az emlékek új őrzője. A régivel gyakorol naphosszat, míg egy nap rájön, hogy ez a tökéletesnek látszó társadalom sokkal inkább egy disztópia, mintsem egy utópia, erre rádöbbenve száll szembe a hatalommal. Ha ehhez még hozzáteszem, hogy a film tinikről szól, akkor már be is fog villanni a fejekben Az éhezők viadala (Hunger Games), vagy A beavatott (Divergent), vagy bármelyik hasonszőrű, utópiának látszó disztópiát megdöntő tinikről szóló film, amikből mostanában havonta legalább egy érkezik Az éhezők viadala hatalmas sikere óta.

Persze ne legyünk naivak, Hollywoodot mindig is a trendek határozták meg, most a sok fejes éppen a young adult-feldolgozásokban látja a sok pénzt. A fő probléma, hogy szinte az összes ilyen próbálkozás annyira olyan akar lenni, mint Katnissék, hogy gyakran mintha ugyanazt a filmet néznénk újra és újra, felcserélt szituációkkal és nevekkel. Eddig ennek a trendnek az amúgy egész klassz Éhezők-szérián túl mindössze annyi haszna volt, hogy végre több lett az erős és domináns női főhős a blockbusterekben. A The Giver még ezt sem mondhatja el magáról, ami alapvetően nem hiba, csak mivel – bár az eredeti mű 1993-ban íródott – minden energiájával a mostani divathullámot lovagolja meg, így elkerülhetetlen az összehasonlítás. Egy fehér férfi főhőssel pedig ez kevésbé érdekes. De ennél sokkal komolyabb gondok vannak a filmmel, ugyanis ritka rosszul adaptált mű.

Mintha az alkotók nem lennének tisztában a film és az irodalom közti lényeges különbségekkel – talán ezért kapunk olyan jeleneteket, amikben a főszereplő sokszor akár perceken keresztül bambul, mindössze egy darab érzelmet kifejtve az arcán, miközben a néző a narrációból kap meg mindenféle fontos és kevésbé fontos információt. Márpedig míg az irodalom szavakkal mesél, addig a film képekkel, ezek így szimplán borzasztóan statikus, vizuálisan semmi információt nem tartalmazó, unalmas jelenetek, ami arra világít rá igazából, hogy mitől is ennyire kínosan szar ez a film: az elképesztő alkotói lustaságtól. Ez az attitűd pedig átüt szinte mindenen, a filmnek közel egyharmada például nem is kifejezetten a filmhez forgatott anyag, jó eséllyel szimplán lincenszelve lehetett, látszik a felvételek eltérő képminőségén is. A sztori szerint Jonas a mesterével a tréning alatt mindenféle érzelmeket él át, ilyenkor mindenféle NatGeo-s felvételeket kapunk, és tulajdonképpen legalább 40 percen keresztül ez történik a vásznon. Ugyanaz a dolog történik újra és újra és újra, amitől a történetmesélés pont annyira lesz érdekes és izgalmas, mint a festék száradása a falon.

A főbb karaktereknek nemcsak jellemük, de mégcsak jellemzőik sincsenek, teljesen érdektelen mindegyikük, aki meg nem, az szimplán két lábon járó klisé. Egyedül Meryl Streep képes a puszta nézésével feszültséget csempészni ebbe a fércműbe, ami ráadásul még rosszul is néz ki, és a legtöbb még csak nem is indokolható az alacsony költségvetéssel, sokkal inkább a vizuális ötletek terén is következetesen lusta hozzáállással. A látványtervezőnél a jövő divatja például kimerült abban, hogy minden színészre ritka előnytelenül álló vérproli mackónadrágot adott, vagy a kilencvenes évek német gyerekdivatját idéző pulcsit. Ezen túl a film pozicionálása sem sikerült a legjobban: közlésmódjában egyértelműen a fiatalabb korosztályt, főleg a gyerekeket megcélzó családi mozi ez, ennek ellenére premier plánban lőnek fejbe benne elefántot, vagy éppen csecsemő fejébe fecskendőznek. De még hosszan lehetne sorolni a film bénaságait, ezer sebből vérzik, és majdnem minden képkockáján látszik, hogy itt csak minél több pénzt akartak keresni anélkül, hogy picit is megerőltették volna magukat. Olyan is lett. Az emlékek őre tökéletes filmes megfelelője a balatoni, a rövidtávú meggazdagodást szem előtt tartó lángososoknak.