Őrült humor és groteszk az új Matsumoto-filmben, maistream színészek norvég drámában, egy dél-koreai koncepciós per és őrült zombifilm – további nézni valók a TIFF-en!
Hitoshi Matsumoto: R100, 2013, japán, 100 perc
[Határok nélkül] A tavalyi TIFF-en A legnagyobb japán rendezőjének, a legbolondabb japánnak mindjárt három filmjét is meg lehetett nézni, akkor zúgtam bele Hitoshi Matsumoto rettenetesen elborult, de roppantul szórakoztató agyába. Azelőtt és azóta sem röhögtem annyit és olyan hangosan, mint például a Symbol (Shinboru) vetítése alatt. Az amúgy komikusból lett filmes tehát igen magasra tette a lécet, s pont ezért volt csalódás az R100. Nem nagyon, csak picit. Mert a talányosan őrült humor és a groteszk, önreflexív ötletkavalkád azért ott ebben a filmben is, de a normalitás nem kap éppen akkora pofont, mint előző filmjeiben, és a vágóolló sem csattogott olyan fürgén. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy stílszerűen pont 100 percesre vágták a filmet, a forgatókönyv viszont legfeljebb 80 percet kínált volna.
Így aztán kicsit lassan, sőt, meglehetősen „művészfilmesen”, szépelgős-melankolikusan indul be a kómában fekvő feleség miatt gyerekét egyedül nevelő, munkájába temetkező szürke apuka története, aki egy óvatlan pillanatban beiratkozik a Bondage nevű klubba, amely egy igen exkluzív szolgáltatást nyújt: a legváratlanabb percekben és élethelyzetben dominák jelennek meg a megrendelő orra előtt, és az erotikus extázis tetőfokára püfölik-rugdossák a szubmisszív alanyt. A dolgok természetesen kikerülnek főhősünk uralma alól, s egyre furcsább nők jelennek meg egyre kellemetlenebb helyeken. A szerződést viszont nem lehet lemondani egy évnél hamarabb. Természetesen nem kell semmilyen logikus vagy klasszikus dramaturgia mentén értelmezhető megoldásra számítani, a film legfontosabb vezérelve a néző meglepése és megröhögtetése. Sajnos, ez nem sikerült nem épp annyira harsányan, mint a szerző előző filmjeinél, de aki szereti a bizarr humort, az ne mondjon nemet. (jbn)
Még vetítik: június 7., szombat, Sapientia, 17.30.
Erik Poppe: Tusen ganger god natt (A Thousand Times Good Night), 2013, norvég-svéd-ír, 111 perc
[Szupernóva] Kétfajta nézője van a TIFF-nek: az egyik, amelyik szabadnapot vesz ki a fesztivál idejére, bérletet vált rá már hetekkel azelőtt, és a legobskurusabb közép-afrikai filmet is végigüli. A másik kategóriába azok tartoznak, akiket az ismertebb rendezők, hangzatosabb nevek, komolyabb fesztiválszereplések vonzanak be főműsoridőben a moziba. Az Ezerszer jó éjszakát ez utóbbiaknak szól. Kezdve azzal, hogy Juliette Binoche presztízse fémjelzi, a karrierje és családi élete között választani kényszerült nő történetét mutatja be, valamint rengeteg nagytotál van benne az ír tengerpartról.
A főszereplő konfliktusos övezetek fotóriportere, aki saját testi épségét veszélyezteti, hogy a világnak megmutathassa a nyomort és szenvedést, amit emberek százezrei naponta élnek át. A nagyon erős kezdésben a főszereplő egy öngyilkos merénylő nő utolsó pillanatait dokumentálja, de megszegi a tudósítók elsőszámú törvényét – beavatkozik, és megsérül a robbanásban. Hazaérve még nagyobb sokk várja: belefáradva, hogy állandó életveszélyben tudják, családjától ultimátumot kap: vagy ők, vagy a munka.
A film egészen nézőbarát módon ábrázolja a nő megoldhatatlan dilemmáját, és nem ad didaktikus választ a felmerülő kérdésekre. Ahogy a gyönyörű fotósorozata is megosztja a véleményeket, felrúgva a szokásos agresszor-áldozat dichotómiát, és emléket állít (ha nem is dicsőíti) egy terrorista lelki vívódásának – úgy az alapvető tények nem halványulnak el, nem oldódnak meg egy kiadós beszélgetéstől (ahogy egy átlagos amerikai filmben történne): amiért értünk valamit, azért nem válik könnyebben elviselhetővé. Ugyanakkor a fotóriporter is elkerüli a sematizálás és közhelyes motiváció csapdáit: nem lesz belőle mindent feladó hős sem, hiszen érdekei önzőek is valamilyen szinten: ezt szereti csinálni, ösztönösen, izgatottan, ebben valósítja meg önmagát. És még sok mindenről lehetne beszélni, az anya-lánya és férfi-nő viszonyról, a házasság anatómiájáról, a jótett pszichológiájáról, s nem utolsó sorban Binoche diszkrét játékáról. De helyette inkább ajánlom a filmet. Ha TIFF-es viszonylatban kissé mainstream is, de korrektül bontja le korunk egyik nagy mítoszát: nem, nem lehet mindent. (bb)
Még vetítik: június 7., szombat, Diákművelődési Ház, 16:00 (De o mie de ori noapte bună)
Matthias Hoene: Cockneys vs. Zombies, 2013, brit, 88 perc
[Midnight Delirium] A Midnight Delirium szekció második filmje a horror könnyedebb válfajának egy harsány példánya, a beszédes című Cockneys vs. Zombies (A londoni finnyás emberek a zombik ellen a hozzávetőleges fordítás), amelyet finomkodással nem lehet vádolni. Rögtön az első képkockák alatt felcsendül a keményrock, az építőmunkások egy lezárt sírt bontanak fel, ahonnan, természetesen, elindul a zombi apokalipszis. Andy és Terry pedig éppen ezt a napot választják, hogy a helyi piti bűnözőkből összeverbuvált csapatukkal kiraboljanak egy bankot, hogy megmentsék nagyapjuk lakhelyéül szolgáló öregotthonát a lebontástól.
A film legnagyobb hibája a gyorsasága, ami nem összekverendő a pörgős, jó ritmussal, a nézőnek alig van ideje felfogni, mi is folyik a szeme előtt, a sztori máris fut tovább, mintha minél több ötletét szeretné minél rövidebb idő alatt a néző agyába eljuttatni, mielőtt a zombik felfalnák azt. Ehhez a gyorsasághoz viszont egy igazán jó rendező kéne ahhoz, hogy a néző fel is fogja és élvezni tudja az eseményeket.
Komolyan venni nem lehet, és persze, nem is kell a filmet, a képregényes főcím, a fröcsögő véreffeketek és a bárgyú történet gondoskodnak arról, hogy ne is próbáljuk meg, és alapvetően vannak jó poénok (például egészen szépen van megcsinálva az öregotthon egyik járókeretes lakójának és a zombisan lassan sétáló zombi „üldözési” jelenete), az igazán finom humorérzék azonban nem jellemző rá.
Szerencsére (és a film szerencsétlenségére) született már ebben a műfajban kiemelkedő, ezen példány minden hibáját kijavító zombifilm, Edgar Wright a Haláli hullák hajnalában (Shaun of the Dead) már megmutatta, hogyan kell egyszerre jól felépített karakterekkel, ténylegesen humoros párbeszédekkel és hangvétellel, megfelelő műfaji önkritikával és némi fimon társadalomkritikával megfűszerezni a napi betevő agyat, a Cockneys vs. Zombies pedig közelében sem jár ennek. (szrá)
Még vetítik: június 8., vasárnap, Művész / Arta mozi, 14:30 (Mahalaua înfruntă zombi)
Yang Woo-seok: Byeon-ho-in (The Attorney), 2013, dél-koreai, 127 perc
[Szupernóva] Woo-seok Yang a 30 évvel ezelőtti Dél-Korea közigagatásában megmutatkozó abuzív eljárásokat gyúrta egy lassabban építkező törvényszéki párbajba. A nagyrészben kommersz nyelvezetbe öntött, enyhén exportcikknek sejlő bírósági drámában a kormány zéró toleranciával épít koncepciós pert egy ártatlan diák ellen, akit kommunista irodalom tanulásának és oktatásának ürügyén csuknak le igazságtalanul. A kontextus tökéletes felületet nyújt az addig anyagias ügyvédet alakító Kang-ho Song morális átalakulására, aki karriere során először foglal pártot egy magán kívül eső áldozat mellett. A sokunknak ismerős dél-koreai sztár által alakított hős és a köré font szereposztás könnyű fikciós egyvelegben kelti életre az inkább dokumentálni hajlandó történetet. Az elbeszéltek nagyrésze az amerikai courthouse drama alműfajára épít, s amint két egymásnak esett ügyvéd lassan boncolgatja a szóban forgó ügy bonyodalmait, úgy fogyogat az én fesztiválra finomhangolt türelmem is.
A film izgalmasabb bensőségeit és zsigeribb látványát kölcsönző elemek mindegyike a tárgyalóterem falburkolatán kívülre szorul, s így a konfliktusok ideológiája vagy személyességet érintő árnyalatai talán igen apró mértékben bontakoznak ki a szereplők közéletében. Innen és a mából követve a film eseményeit, könnyen beláttam, hogy az igazságtalanságok jogosan megfilmesített fűzére a kolozsvári közönséget nem tudja akkora nyomással a moziterem székeiben tartani, mégis a mártírnak cseperedő ügyvéd igazságot hajhászó története egyfajta morális indokoltságot sugároz magából, amely a film otthoni közönségének talán nagyobb élményekkel szolgált. (ij)
Még vetítik: június 8., vasárnap, Mărăști mozi, 20:30 (Avocatul)
