Az öntörvényű, a törvényességet belülről feszegető igazságosztó figurája tömegkulturális közhely, Charles Bronsontól Clint Eastwoodig sokan szereztek renomét a karakternek. Tom Cruise a Jack Reacherrel a legendárium újabb fejezetét szerette volna megírni – mérsékelt sikerrel.
A Jack Reacher múlt év végére időzített amerikai bemutatóját a newtowni mészárlásra való tekintettel elhalasztották; a film ugyanis egy hidegvérrel kitervelt tömeggyilkosság képsoraival nyit: egy parkolóház tetején megbúvó ismeretlen mesterlövész (látszólag) véletlenszerűen kiválaszt öt járókelőt, majd módszeresen levadássza őket. Jogos érzékenységeken túl, ez a film legmesteribben megkomponált jelenetsora, erős kezdés, amely realisztikus könyörtelenségével a néző torkára fagyasztja a(z elismerő) szavakat. Sokszor láttunk már hasonló képsorokat moziban, a Jack Reacher alkotói azonban – a meggyilkolt járókelők vázlatos „perszonalizálásával” – olyan határig merészkednek, ami hollywoodi filmben szokatlan: a néző komfortérzetének feszegetéséig (persze azért nem a végtelenségig).
A bevezetés kemény, sötét hangvételű bűnügyi mozit ígér, amelyben a nyomozásorientált krimidramaturgia összefonódik a nyomasztó thriller-hangulattal, és ezt végeredményben be is teljesíti, bár bosszantóan sok felesleges műfaji vargabetűvel. A feltételezett bűnöst rögtön az elején lefülelik, de mi tudjuk, amit tudunk, hiszen láttuk a valódi tettest – csak a rend őrei nem tudják (legalábbis a jelek szerint), hogy a letartóztatott – az iraki háborút is megjárt – lövész ebben az ügyben ártatlan. S amikor a vádlott csak annyit hajlandó egy lapra firkantani, hogy „Kerítsék elő Jack Reachert!”, máris egy hamisítatlan mystery story közepén találjuk magunkat – és kétségtelen, a film egyik nagy erénye, hogy kiválóan bánik a suspense-szal, a feszültségkeltés módozataival.
Jack Reacher, a „fantom” pedig elő is kerül, és ez alkalmat ad a filmet – nem meglepő módon – producerként is jegyző Tom Cruise-nak, hogy lubickoljon a titokzatos, öntörvényű igazságosztó (az egykori, kiugrott katonai rendőr) szerepében. „Van ez a tag. Valami rendőrféle, legalábbis az volt. Nem érdeklik a bizonyítékok, nem érdekli a törvény. Csakis az érdekli, mi a helyes. Tudja, mit tettem. Nem tud megvédeni tőle. Senki sem tud” – mondja róla a gyanúsított mesterlövész, de mi nehezen tudjuk elhessegetni a gondolatot, hogy ez a Piszkos Harryre hajazó karakter Clint Eastwoodnak még nyolcvan fölött is jobban állna; és ha már filmtörténeti párhuzamokról van szó, sokkal inkább Jason Bourne vagy Ethan Hunt juthat eszünkbe róla.
Az eklektikus műfajkevercs, amin a főhős keresztülverekszi magát a film (130 perc után érkező) végéig, egyenesen meghökkentő: az autósüldözés- és akciójelenetek ugyan teljesen beleillenek a képbe és nem is hagynak kívánnivalót maguk után, ám az nehezen eldönthető, hogy a filozofikusnak szánt, bő lére eresztett eszmefuttatások a szabadságról és a túlélésről a kínosabbak-e vagy azok a Bud Spencer-i mélységeket idéző akcióvígjátéki elemek, amelyek fő humorforrása a gonosztevők balféksége (egymást verik fejbe a baseballütőkkel, haha). Arról nem beszélve, hogy a film rendezője, Christopher McQuarrie, aki minden idők egyik legpompásabb forgatókönyvének, a Közönséges bűnözőknek az írója, úgy tesz, mintha nem tudná, hogy – Robert McKee, hol késel az éji homályban? – a deus ex machina használata mindközönségesen szegénységi bizonyítvány. A kíméletlen igazságkeresőre, hitchcocki fordulattal, a gyanú árnyéka vetül, és nincs senki egy rendkívül vonzó szőke ügyvédnőn kívül, aki hinne neki. Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de Rosamund Pike áldott állapotban csinálta végig a forgatást, és bár születendő gyermeke maradandó károsodást nem szenvedett, azt kell mondanunk, kár volt kockáztatnia.
Pazarlás volt, mint annyi minden ebben a filmben – de legfőképpen a két, túl sokat ígérő, végül kibontatlanul maradt központi karakter. Akik olvasták a magyarul is megjelent Lee Child-műveket (a film a Csak egy lövés című regény adaptációja), azok valószínűleg tisztában vannak Jack Reacher motivációs hátterével, a filmben azonban mindez sajnálatosan kifejtetlen, jelleme pedig sematikus és egyenesvonalú – és ezt nem pótolja semmilyen monológ vagy vázlatos összegzés. A legfájdalmasabb azonban a kamera túlsó oldalára került Werner Herzog szerepének „eltékozlása”: a német rendezőzseni néhol kifejezetten hidegrázósan alakítja a titokzatos, orosz lágereket megjárt főgonoszt, alakja mégis olyan portréhoz hasonlít, amelyet készítője időközben megunt és félbehagyott. Pedig születhetett volna egy újabb tömegkulturális legenda – a Jack Reacher persze így sem rossz vagy nézhetetlen, csak egy elszalasztott lehetőség. Amelynek, erre mérget vehetünk, lesz folytatása. Nem tud megvédeni tőle. Senki sem tud.
