Gabriel Achim elsőfilmes rendező frissen bemutatott produkciója arra enged következtetni, hogy a román újhullámban már nehezen lehet kiemelkedőt alkotni: az egy évtizede élő irányzat lehetőségei már javarészt ki lettek aknázva, és az utóbbi filmeknél már érezni, hogy egy lére megy minden, bevált recept szerint, kockázatok nélkül.

Az új román film első mérföldköve Cristi Puiu A zseton és a beton (Marfa şi banii) című alkotása volt. Azóta eltelt tizenegy év, és ez formanyelv, amelyen azóta is egy rendezőgeneráció próbálgatja tehetségét, a tökéletességig fejlődött. De, kérdem én, mikor jön el az a pillanat, amikor tudatosan le kell zárulnia egy művészi korszaknak, hogy teret kapjon egy következő? Gabriel Achim elsőfilmes rendező frissen bemutatott produkciója is arra enged következtetni, hogy az újhullámban már nehezen lehet kiemelkedőt alkotni: az egy évtizede élő irányzat lehetőségei már javarészt ki lettek aknázva, és az utóbbi filmeknél már érezni, hogy egy lére megy minden, bevált recept szerint, kockázatok nélkül.

Az Adalbert álmának kolozsvári premierjén mindössze húsz néző ült be a plázába megnézni a fekete komédiaként bekonferált, ismét a 80-as évekbe kalauzoló „kommunistafilmet”. Természetesen nem szűkíthetjük le ennyire a másfél órát, ahogy a 4, 3, 2-ről sem mondhatunk csupán annyit, hogy abortuszfilm lenne. A másfél óra alatt lényegében egyetlen nap eseményeit követhetjük. A dátum: 1986. május 8. Romániában a Kommunista Párt megalakulásának 65. évfordulójára készülnek országszerte a lelkes munkások. Két hete történt Csernobil. Előző este a Steaua megnyerte a Bajnokok Ligáját. Minden (izgalom) összevág. Hősünk, Iulica (Gabriel Spahiu) egész álló nap fel-le szaladgál a városban: meghatódva könnyezik a román győzelmen, összeszólalkozik az asszonnyal, hízeleg a főnöknek, feketén késeket csináltat a gyári munkásokkal, meglátogatja a szeretőjét, fontos párttagoknak is besegít, s majd az ünnepi rendezvény alkalmával a filmjét is bemutatja: az Adalbert álma (a film a filmben) egy elnagyolt, börleszkszerű kísérletfilm, mely a robotoló, monoton munkát kiparodizálva próbál mégis (látszólagosan) a rendszer eszméje mellett voksolni.

Ahogyan azt a vetítés utáni beszélgetésen az egyik társszerző, Cosmin Manolache elmondta, eleinte rövidfilmet akartak csinálni, innen a jelenetszerűség, szaggatottság. Valójában életképeket látunk, mozzanatokat, emlékeket az Aranykorból. Achim kifejtette továbbá, hogy filmje a nosztalgia érzetét próbálja rögzíteni: számára ez volt a kihívás. Ezért is van többek között az, hogy hosszú snittekkel dolgoztak, és dramaturgiailag nem vezettek végig minden történetszálat: azok az események és viszonyok, melyek a film első részében megjelennek, nincsenek kifejtve vagy elvarrva a film végére.

Az anekdoták mellett a filmben végigkövethető egy dokumentarista vonal is: időnként fényképek és magyarázószövegek tudósítanak arról, hogy hogyan (nem) működött a munkavédelem a kommunizmus idején. Több olyan fotót is látunk, melyek sérült vagy halott embereket ábrázolnak, akik a fölülvigyázatlan munka miatt a gyári gépek áldozatai lettek. Ezek a képek kissé megszakítják a narratíva követhetőségét, és funkciójuk nem érthető egyből, talán épp a feliratokhoz használt betűtípus amatőrsége miatt. De végül mégiscsak kiolvasható az irónia, amellyel a rendező a megjelenített korszakhoz viszonyul: egy rendszer, amely az országépítő munkaösztönt (de inkább ösztönzést) tartja legfontosabb erényének, csak éppen erre nem fordít kellő figyelmet, meghazudtolva önmagát, és ezáltal nevetségessé válik.

Nem tagadható, hogy vicces, hangulatos, élvezhető film volt az Adalbert álma. De valamiért ennyi már nem elég (nekem) ahhoz, hogy maradandó is legyen. Többet kellene megmozgatnia az emberben, túl kellene mutatnia az egyszerű ábrázoláson vagy a személyes emlékezésen. A román újhullám (neo)realizmusa azt tűzte ki céljául, hogy megfossza a nézőt a valóságról alkotott illúzióitól azáltal, hogy a hétköznapokban marad és nem akar elvinni máshova. Ez sikeresen meg is történt, de most, jónéhány ilyen alkotás után azt érzem, hogy mégis szükség lenne valamilyen varázsra, melynek megteremtésére a film közege több mint alkalmas. Láttuk, hogy milyen a valóság, sejtjük, hogy milyen volt a kommunizmus, de most már valami másra, valami többre lenne szükség.