Rudolf Péternek nem kellett feltalálnia a spanyolviaszt, amikor útnak indította az Üvegtigris-szériát. A sokáig inkább cseh hatásokat mutató magyar népi burleszket (Indul a bakterház, Legényanya) Kusturica balkánjának zajos világa felé kormányozta. Ötletének sikerét mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy a magyar filmgyártásban ritka harmadik folytatást is megélte.
Az Üvegtigris eredetiségének hiányát nem a Macskajajnak leróható tartozásai bizonyítják. Az „ízirájder, öcsém!” felkiáltásban levő filmcím valószínűleg sokak számára már csak az Üvegtigrisből ismert, de nincs ezzel semmi gond: a Macskajaj „this is the beginning of a beautiful friendship” legendás mondata sem kisebb klasszikusnak, mint a Casablancának adós, Kusurica remeklése mégis előkelő helyet foglal el a filmtörténetben – azontúl, hogy széles körben népszerűvé vált. Sokkal inkább érezhető az Üvegtigris motívumainak élősdisége, ha olyan más magyar rendezők munkáival vetjük össze, akikre a balkáni példakép, Kusturica szintén hatással volt, mint Pálfi György, vagy Hajdu Szabolcs. Ezek a rendezők – a szórakoztatás mellett – lendületes képsoraikkal komoly társadalomkritikát is megfogalmaznak. Természetesen mindezt az Üvegtigristől nem várhatjuk el, de azért sokszor taszító az a fajta ordenáréság, ahogy perifériára szorult, nyomorult hőseivel együtt a nézőt a gagyiban, a giccsben való dagonyázásra kényszeríti. Ha ez cél volt, akkor az Üvegtigris-projekt sikeres vállalkozás, s bármennyire is fanyalgunk, meg kell vallanunk, hogy figuráit irigylésre méltóan képes szerethetővé tenni, amelyben pl. a fent említett két fiatal rendezőtitán már nem annyira jeleskedik.
Ezekre a figurákra – Lalira, Gabenre, Rókára, Cingárra – ismét nagyon sokat bíztak az alkotók. A harmadik részek mindig kockázatos befektetések, ám az Üvegtigris esetében talán nem volt annyira kiélezett a helyzet, mert a második rész éppen annyira, sőt talán jobban sikerült, mint az első. A harmadik rész a folytatások logikáját követve még több poént, még több kínos szituációt, még több kalandot ígér: ezúttal egy kisebb csetepatét követően Lali amnéziás lesz, minek köszönhetően ráébred életének silányságára. Így egy pillanatig azzal kecsegtet minket a film, hogy végre kritikusan ráláthatunk Lalival együtt az eddig történtekre. De Lali ezután még nagyobb őrültséget csinál, mint eleddig: elköti egy menő ügyvéd – a sematikus karaktert alakító Kamarás Iván – kabrióját és Pestre hajt vele, az útszélről felszedett modell, Niki (Szabó Erika, a Barátok közt Tildája) kíséretében. A már megszokott idióta bagázs pedig követi őket.
Jól bevált vígjátéki alapszituáció ez tehát: az a komikum forrása, hogy a kis ember a nagy ember bőrébe bújva eddig soha nem tapasztalt helyzetekbe kerül. Ráadásul ügyes húzásnak tetszik a klasszikus szörnyfilmben kipróbált dramaturgiai csavar: a megzavart monstrum, miután kitombolta magát megszokott élőhelyén, a nagyváros felé veszi az irányt, hogy ott még inkább kiélhesse magát. Pontosan e kapcsán támadhat hiányérzetünk: nincsenek igazán jól eltalált – és ha már vállalt ordenáréságról beszéltünk – igazán, szélsőségesen ordenáré jelenetek. Csoki, Csuja Imre karaktere ugyan előrántja a pisztolyát amikor nem adnak neki ingyen pornóújságot a benzinkúton, és ez vicces is – de nem eléggé.
A többi jelenetre ugyanez mondható el: oké, hogy Lali ezúttal minden nőt megkefél, aki szembejön vele (és mindezt a kamerás mobilnak köszönhetően), majd az érintettek párjai, és Csokiék is látják, és ez mintegy mellékszálként meg is állná a helyét egy, a súlypontokat jól eltaláló vígjátékban – de hogy ez legyen a fő poén, amire az egész film kifut? A kiváló alapképletet végül nem oldják meg az alkotók, a legnagyobb ziccereket hagyják ki, nem is beszélve arról (még akkor is ha nem ez volt a cél), hogy viccesen, szórakoztatva súlyos társadalmi kérdésekről is szót lehetett volna ejteni a „Lali, a kis vidéki ember a gazdag nagyvárosban” képlet kapcsán, eltolva az egész filmet a szatíra irányába, ami menthetett volna valamit a működésképtelen gegeken. Lásd az olyan nemzetközi ellenpéldát, mint a Shop Stop (Clerks.), amely szintén egy „szolgáltatóipari egység” köré gyűlt balek figurákat mutat be, sokkal bevállalósabb (ha úgy tetszik bunkóbb) poénokkal, mégis, a rendező, Kevin Smith dramaturgiai és ritmusérzéke feledhetetlenné teszi az alkotást.
Gyors közvéleménykutatásra támaszkodva kijelenthető, hogy az Üvegtigris 3 a nagyközönség ízlését mégis eltalálta – akikét nem, azoknak pedig megmarad bűnös élvezetként. A figurák még mindig szerethetőek, viszont Tilda fenekében nyugodtabban tudnánk gyönyörködni, ha annak gazdája, Szabó Erika, nem a szemünk láttára érett volna nővé.
