[kritikaíró pályázat] Martin Scorsese nosztalgikus „így jöttem”-filmje, az 1973-as Aljas utcák különleges alkotás: nemzedéki közérzetfilm, revizionista gengszterfilm és személyes vallomás egyben. Az izgalmakat így nagyrészt nem a cselekmény, hanem az aspektusok sokszínűsége adja; s hogy a film mégsem válik zsúfolttá, azt az egységes szervezőelvnek köszönheti, mely nem más, mint az esetleges, kiszámíthatatlan valóság.

Az Aljas utcák a hollywoodi reneszánsz irányzatának emblematikus darabja: fiatalok által készített s fiatalokról szól, fő inspirációja az európai modernizmus, de más filmtörténeti hagyományokat is beépít, formanyelvi újításokban gazdag és realista szemléletmódú. Emellett megidézi az amerikai műfaji filmek egyik alapvető típusát, a gengszterfilmet, de egyben dekonstruálja is azzal, hogy a karaktereket lelki világuk, kételyeik felől közelíti meg. Charlie, Johnny és Tony New York olasz negyedében élő barátok; Tonynak bárja van, Johnny excentrikus semmirekellő, Charlie viszont komoly álmokat dédelget: szeretne nagybátyjához hasonlóan a maffia megbecsült, hatalommal rendelkező tagjává válni. Ugyanakkor Charlie (Harvey Keitel) vallásos ember, a keresztény értékrend is alapvető számára; s a két életforma antagonisztikus ellentétét úgy próbálja összebékíteni, hogy a gengszterek világában keresi a bűnbocsánatot. S meg is találja Johnny Boy (a fiatal és frenetikus Robert de Niro) személyében, akinek agresszív kirohanásai és gyerekes csínytevései miatt önként vállalja a felelősséget a maffia előtt. Úgy dönt, hogy Johnny lesz az ő keresztje: alapvetően bűnös életéért azzal vezekel, hogy akár egyfajta apa vagy báty, a szárnyai alá veszi, segíti és kontrollálja a hiperaktív és félőrült Johnnyt. A filmnek nincs főhőse, a ráérősen kibomló történet a három férfit követi mindennapjaikban, de a narráció mégis Charlie-t helyezi előtérbe, hiszen belső monológjait csak neki halljuk. Ezért is feltételezhető, hogy akár az európai modernizmus legnagyobb rendezői, Scorsese itt egy figuráján keresztül magáról mesél, személyes dilemmáit és életútját idézi meg.

Az Aljas utcák könnyed szövetű, friss alkotás, melyből árad a humor és fiatalos életszeretet: még az olyan tragikus vagy agresszív jelenetek is derűvel vannak ábrázolva, mint mikor Johnny a film végén nyakából spriccelő vérrel, vonyítva menekül egy sikátorban. Az olasz negyed aprólékos bemutatása pedig több mint társadalmi tabló; akár egy bekeretezett családi fénykép, maga a nosztalgia. A tablószerűség a tartalomra is igaz; a filmnek kevésbé cselekménye, inkább történése van: a valódi élet tempójában és közegében ismerjük meg a három férfi jellemét, viszonyaikat. A hitelességet a sok szabadtéri felvétel és civil szereplő garantálja, az ünnepi karnevált megörökítő, ellesett pillanatok pedig ma már kordokumentumként is megállnák a helyüket. Ez a valódiság azonban nem csak azért fontos, mert formanyelvileg új, hanem mert hihetetlen atmoszférateremtő ereje van: váratlansága és esetlegessége annyira igaz, hogy szinte beszippantja a valóságra éhező, nagyprodukcióktól megcsömörlött nézőt. A felvételek ugyanakkor csak dokumentarista stílusúak, de nem dokumentaristák: rafináltan komponált képeket látunk, amik egyszerűek, de tökéletesek – ahogy a történetmesélésben, a vizualitásban is a könnyedség a szervezőelv.

A filmben implicit módon a kor társadalmi problémái is megjelennek: Charlie azért nem udvarol egy fekete lánynak, mert nem tartja magával egyenrangúnak (ezt belső monológjából tudjuk), s a férfi későbbi barátnője, Teresa pedig egy fekete takarítóról csak annyit mond: „a szagukat sem bírom”. Egy frissen leszerelt vietnámi katona pedig, a hazatértét ünneplő partin váratlanul dührohamot kap és nekitámad egy lánynak, mire a többiek lefogják, és így nyugtatják: „nyugalom Jerry, ez már Amerika!”. Ebből is látszik, hogy az Aljas utcák nemzedéki körkép, mely szeretné megragadni egy adott szubkultúrából jövő generáció életének minden aspektusát: szűk perspektíváikat, kiugrási lehetőségeiket és talajvesztettségüket. A három barát és Michael (a maffia öntudatos pénzbehajtója) bemutatása nem csak szórakoztató és találó portrék, hanem életlehetőségek felvillantásai is egyben. A film elején a négy férfit egy-egy rá jellemző, emblematikus jelenetből ismerjük meg, melyek végén neveik is megjelennek. Persze ezek inkább frappáns karikatúrák, mint konkrét érvényesülési példák, hisz ha valami nem jellemző erre az alkotásra, akkor az a direktség. Ez a négy etűd azonban epikus stílusával és finom iróniájával észrevétlenül vezeti be a nézőt abba a világba, ahol a maffia a családiasság és belső rend utolsó fészke, s ami ezen kívül van, az értékvesztetté, kaotikussá vált. Charlie, Tony és Johnny barátsága, felelősségvállalása egymás iránt alapvető motívuma a filmnek, mely valahol mélyen az apátlanság toposzát is előhívja – ezek a férfiak (eredendő példakép híján) egymás nélkül talán elvesznének az életben. Azonban ez is csak egy a sok felvillanó aspektus közül, melyek olyan izgalmasan rétegzetté teszik a filmet.

Az Aljas utcák ereje egyrészt az improvizatív építkezésben rejlik: az esetleges valóság dinamikája, lendülete és többértelműsége viszi előre a történetet. Emellett a személyesség is hangsúlyos a műben: Scorsese közel hozza a nézőhöz karaktereit, szerethetőnek ábrázolja őket – végig érezhető az alkotó közösségvállalása főhőseivel. Őszintesége, empátiája és hitelessége miatt ez a film képes volt a maga összetettségében megőrizni egy fiatal, útkereső generáció életérzését.