A 11. élet című dokumentumfilmet a 2008-as Magyar Filmszemlén mutatták be, Kőszegi Edit rendezőnőt a zsűri elismerő oklevéllel jutalmazta. A film készítésének különös története van, amely a mai napig nem zárult le: a főszereplő Illés Gyula eltűnése után is folytatják a munkát.
Eredetileg játékfilmet szándékoztak forgatni Illés Gyula életrajzi regénye alapján, a férfival a főszerepben. Ehhez kezdtek el rögzíteni „valóságinzerteket”, ám közben a hajléktalan férfi eltűnt. Az addig felvett anyagból szerkesztette meg Kőszegi Edit Nemes Oresztész vágóval az önálló dokumentumfilmet. Eredeti tervüket azonban nem adták fel, csak a műfajt módosították: fikciós dokumentumfilm készítésébe fognak. A rendezőnővel a film előtörténetéről beszélgettünk, valamint arról, hogyan, milyen változtatásokkal képzelhető el a folytatás a szerzőtárs-főszereplő nélkül.
Beszélgessünk kicsit az előzményekről: hogyan ismerkedtetek meg Illés Gyulával?
22 évvel ezelőtt, az akkori Hunnia Filmstúdió kiírt egy forgatókönyvírói pályázatot, amelyre az egész országból érkeztek pályamunkák. A dolognak az volt a célja, hogy felmérjük, milyen témák foglalkoztatják az embereket, másrészt pedig reménykedtünk, hogy tényleg beesik olyan terv, amit érdemes is megvalósítani. Erre küldte be Illés Gyula egyik novelláját egy nagyfai ápolónő; az írás az ott töltött elvonókúra idején született. Ez nem forgatókönyv, hanem egy pékről szóló elbeszélés volt. A férfi, miközben végzi ezt az igencsak megerőltető fizikai munkát, arról elmélkedik, hogy valóban „a világ egyik legértelmesebb” munkája-e az övé. Hiszen ahhoz kétség nem fér, hogy aki előállítja „a mindennapi kenyerünket”, az rendkívül fontos dolgot tesz, aminek kézzelfogható, ehető eredménye van. Ezt rendkívül szellemesen írta le, emlékszem, épp egy forgatáson voltunk, egy sarokban olvastam, és időnként felnyerítettem, annyira szórakoztatott.
Te voltál az egyik döntéshozó, aki megítélte a pályázatokat?
Igen, de akkor én még egy tejfölös szájú dramaturg Simó Sándor mellett dolgoztam. Mivel én voltam a legfiatalabb, nekem adták ide az összes anyagot, hogy válogassam külön csoportokba a szerint, melyiket milyen mértékben tartom figyelemre méltónak. Aztán következett a valódi értékelés, amit a stúdióvezetők végeztek. Pontosan emlékszem az eredményhirdetésre. Gyula csak harmadik helyezett lett, mert az övé igazából nem kész forgatókönyv volt, viszont az írása mindenkinek nagyon tetszett. A Lumumba utcában volt a stúdió, ahol nagyon kicsi, szűk szobáink voltak, egy ilyenben szorongtunk többen, vártuk a díjazottakat. Amikor Gyula megjelent az ajtóban, teljesen betöltötte azt; rögtön tudtam, ő az én emberem, ő az én pékem. Később felkértük egy forgatókönyv megírására, így született az Erózió című regénye, ami már majdnem megfelelt ennek a követelménynek. Ebből később film is készült. [Surányi András: Erózió, 1992 – P. A.]
Akkoriban még pékként dolgozott?
Hogyne, Gyula mindig is dolgozott, hiszen olyan szakmája volt, amivel nincs az a munkanélküliség, hogy ne lehetne elhelyezkedni. Időnként leállt az ital miatt, de aztán újra keresett helyet. Körülbelül három hónapig tudott tűrni, azután már elege lett, hiszen három hónapja nem olvasott el egy könyvet sem, nem sétált, nem gondolkozott, nem jött hozzám, hogy megbeszéljük a dolgok állását. Így érvelt ilyenkor: „Lehet, hogy ti azt hiszitek, minden az alkoholtól van, de én úgy érzem, pont a pékségben nem lehet kibírni. Nem látjátok, hogyan épülök le ott?” És valóban, időnként én is egyetértettem vele, hiszen mi hajlamosak vagyunk a másik oldalról nézni ezt a történetet, nem? Ha nem dolgozott, elképesztő mennyiségű könyvet olvasott el, főleg klasszikusokat, amiket nagyon jól tudott értékelni. És persze állandóan írt is: otthon bőröndökben őrzöm a kb. 60 spirálfüzetnyi kéziratát. De akkor nem alkotott, ha dolgozott: hiszen az éjszakai műszak után rendszerint átaludta a napot. Persze nem ennyire egyszerű a dolog, hiszen az a filmből is kiderül, az egész családja alkoholista volt. Nem volt nehéz ugyanabba a csapdába esni.
Azt is megtudtuk a kórházi beszélgetés jelenetéből, hogy az utcára az élettársa halála után került. Ez hány évvel a forgatás kezdete előtt történt?
A megismerkedésünk óta eltelt időszakban Gyula többször is volt átmenetileg hajléktalan. Amikor befejeztük az Erózió forgatását, akkor is az utcán élt. Megkapta a forgatókönyvért járó tiszteletdíjat, és annyit ivott, hogy beszámíthatatlan állapotba került. Ekkor irtózatosan összeverték, elvették az összes pénzét. Ezután jelentkezett újra elvonókúrára Kiskovácsiba, amelynek a végén kapott egy címet. Szívós Katicához küldték, egy rendkívül intelligens, finom lelkű mozgássérült asszonyhoz. Gyula nála maradt, 7 éven keresztül ápolta. Nagyon jól éltek együtt, Gyula közben újra pékként dolgozott. Amikor Katica meghalt, elhatározta, kiköltözik 7 évre a Margit-szigetre, afféle remeteként, és 7 évig fog vezekelni. (Gyulának misztikus kapcsolata volt a számokkal.) Úgy érezte, nem tett meg mindent az asszony egészségéért, pedig ez valószínűleg nem így volt; Katica fontosabbnak tartotta az együtt töltött időt a kórházba járásnál. A Margit-szigeten szinte otthont teremtett magának, hiszen az ottani vízművek épülete körül kerítés volt, és még egy kis, kulcsra zárható szekrényt is talált, amelybe a kincseit tehette.
Miért maradt ki a Katica-szál a filmből?
Igazából mi nem gondoltuk, hogy lesz egy ilyen dokumentumfilm, hiszen egy fikciós elemekben bővelkedő, szituációs dokumentumfilm forgatására készültünk, amelyhez az alapot Gyula életregénye adja. Az volt a tervünk, hogy ehhez készítünk olyan felvételeket, amelyek ebben a filmben „a múltat” mutatják be. Hiszen Gyula úgy készült erre a közös munkára, mint egy terápiára: közben elmegy rehabra, megjelenik a könyve, és így tovább. Ám mindez – mint tudjuk – nem így valósult meg, hiszen közben Gyula eltűnt, a fikciós dokumentumfilmet nem készíthettük el a közös elképzelésünk szerint. Az eltűnése után döntöttünk úgy, hogy az addigi anyagot összerakjuk. Nagyon nehéz volt elkezdeni, hiszen ha 22 év után valaki nincs jelen az életünkben többé, az egyébként is megvisel bennünket, főleg akkor, ha egy közös munka közben történik mindez. Igazából a film készítése során folyamatosan arról beszélgettünk, mit szólna hozzá, ha látná. A filmszemlei bemutatónál pedig szinte biztos voltam benne, hogy ezzel sikerül „előcsalogatni”, egyszer csak ott fog állni a Mammut Mozi előtt. Nem így történt.
Hogyan tud folytatódni a munka ebben az új helyzetben?
Megírtuk az új forgatókönyvet a regénye alapján, úgy érzem, elég jól sikerült. Tartozunk is vele Gyulának, hogy nélküle is megcsináljuk a filmet. Közben történt valami egészen hihetetlen dolog. Két fiatalembernek odaadtam a forgatókönyvet és a regényt, amit ő írt, hogy azok alapján készítsenek látványterveket. Azt hiszem, a Gyula elképzeléséhez egészen közeli ötletekkel álltak elő. Egy harmadik forma ez: se nem film, se nem szöveg, hangulatok, érzések képekben számítógépes és hagyományos grafikai megoldásokkal. Viszont ha ezt Gyula látná, odalenne a gyönyörűségtől, pontosan azt fejezi ki, amiről nekem mindig mesélt, de én nem tudtam sehogyan sem elképzelni.
Hogyan találtad meg a látványtervezőket?
Egészen véletlenül – ám mivel Gyula annyira hitt a jelekben, azt mondanám, mi sem természetesebb ennél a találkozásnál. Az ismeretségi körömben van egy hozzá nagyon hasonló szenvedélybeteg férfi, aki révén egyik nap eljött hozzám Galántai Zita, nem tudok-e neki valamilyen munkát adni. Megkértem, a regény és a forgatókönyv alapján találjon ki valamit. Másnap felhívott: az anyagot zseniálisnak találja, társával, Selmeczy Miklóssal együtt ebből készítik el a szakdolgozatukat, ugyanis a kaposvári főiskolán tanulnak látványtervező szakon. Ez az egész munka így zajlott: minden nehéz helyzetben történik valami, ami aztán továbblendít. Ha csak egy kicsit is hiszek a misztikus dolgokban, akkor úgy érzem, őket akár Gyula is „küldhette”.
Amikor még „fizikailag” is együtt dolgoztatok, mennyire befolyásoltak a Gyula reakciói? Egyáltalán mit szólt a leforgatott anyagokhoz?
Minden fázisban közösen megnéztük, átbeszéltük, ami elkészült. Gyulában volt egy erőteljes megfelelni akarás, ami aztán időnként átcsapott az ellenkezőjébe: elege lett mindenből, robbanékonnyá vált. (Az alkoholizmusának is ez volt az egyik oka.) Ezeken a helyzeteken, azt hiszem, gyakran a két operatőr fiú, Bordás Robi és Kluzsán Robi segítették át. Az ő empatikus közeledésük kellett ahhoz, hogy tovább folytatódhasson a munka, hiszen többnyire ők is hasonló gondokkal küzdöttek, ha nem is voltak ennyire rossz helyzetben. Az egész forgatási folyamat nem egy előre eltervezett ütemben zajlott: hol Gyula hívott bennünket valamiért, hol mi éreztük úgy, hogy egy adott eseményt rögzítenünk kell. A legjobb példa erre a film egyik fordulópontját képező döntés, a rehabilitáció újbóli elkezdése. Ez teljes egészében a Gyula vállalása volt, egészen egyszerűen úrrá lett rajta a félelem, amit a barátja halála váltott ki. Életében már húszszor végigcsinálta ezt, a kísérlet mindig kudarccal végződött, de meg kellett próbálnia. Ez nem a mi elvárásunk volt. Történt olyan esemény is, amely indulatokat váltott ki belőle, mert úgy érezte, lehetetlen helyzetbe hozom. Például egy fotókiállításon, ahol nem volt képes a szervezők elvárásai szerint szerepelni, és a konfliktus a végletekig felerősödött. Gyula ugyanis kivételes érzékenységgel fotózott (nemcsak írt és rajzolt), az általa készített képek a filmben is szerepelnek. Az egész életét megörökítette, a barátságunk idején pedig a tőlünk kapott géppel készített zseniális fotókat a környezetéről. Viszont, ha már az elvárásokról beszélünk, azt el kell mondanom, hogy egy bizonyos idő elmúltával én is átértékeltem a saját szerepemet. Bár soha nem hangzott el részemről semmilyen formában – kérésként, feltételként –, hogy Gyula hagyja abba az ivást, (emiatt szakadt meg a kapcsolata a családjával is), azzal azonban mindketten tisztában voltunk, azt hiszem, hogy a fikciós dokumentumfilm forgatásának, a közös alkotómunkának ez alapfeltétele.
Ez az újabb „kudarc” zárta le a filmet vagy Gyula eltűnése?
Az utolsó találkozásunk után hónapokig képtelen voltam újranézni az anyagot. Aztán bizonyos idő elteltével szükségét éreztem, és egészen fontos dolgokra jöttem rá. Arra, amire Gyula mindig is tanított: bármikor, bárhol lehet új életet kezdeni. Most, lehet, hogy ugyanott él, a Margit-szigeten, csak 500 méterrel odébb, és olyan helyekre jár, ahová eddig nem: épp azért, hogy ne találjak rá többé. De, hogy mennyire van jelen az életemben, arról elég egy dolgot elmesélnem. A szigetről a West End Citybe járt melegedni, ott írogatta a naplóját, miközben figyelte az embereket. Nem tudok úgy odamenni vásárolni, hogy ne érezném magamon a tekintetét, és ne gondolnék abban a pillanatban arra, milyen értelmetlen dolgot csinálok. Igazából elképesztő, miket tartok én fontosak; például hogy a Mangoban vásároljak, és nem a másik ugyanolyanban.
Ez az életszemlélet, amelyet Gyula írásai, rajzai, fotói tükröznek, mennyire lesz hangsúlyos a készülő filmben?
A dialógusok szinte kivétel nélkül mind a nagyon jellegzetes humorú írásaiból származnak, a forgatókönyvet én csak kiegészítettem, igyekeztem „gyulásan” megírni a szükséges részeket. Most tartunk ott, hogy a fotóit odaadtam a látványtervezőknek, nagyon kíváncsi vagyok, azokat hogyan fogják beépíteni. A rajzai pedig meg fognak jelenni a látványokban nyilvánvalóan, hiszen máris ott vannak.
Mi az, ami a műfajmódosítást motiválta?
A szituációs dokumentumfilm nekem nagyobb mozgásteret biztosít, mint a játékfilm. Úgy érzem, az utóbbinál túl sokféle elvárásnak kell megfelelni, míg az előbbinél lehetséges, hogy a dolog mindenki számára játék maradjon. Ennek megfelelően próbálom megválogatni a szereplőket is: van néhány színész-ötletem (például Szívós Katicát mindenképp Nagy Marinak kell játszania, mert teljesen ugyanolyan volt), viszont leginkább amatőrszereplőket keresek. Holnap megyek Komlóra, az ottani Rehabilitációs Intézet színjátszó körét megnézni.
Milyen Gyulát keresel?
Ez egy nagyon érdekes dolog, mert erről határozott elképzelésem van. A kisgyermek Gyulára keresni fogok szereplőt, de ahogyan növekszik, úgy fog fokozatosan „eltűnni” a filmből, míg végül csak a tekintetével lesz jelen: az ő szemszögéből kezdjük látni az eseményeket. Ahol fizikailag megjelenik, azt már leforgattuk, hiszen kétszáz órányi anyagom van az életéről. Ezt ő pontosan megmondta: ez lesz majd a múltja, fontos mindent megörökíteni. Nem először járok így a filmhőseimmel, Eta ugyanígy „irányított” [Menekülés a szerelembe, 2007 – P. A.].
Milyen költségvetéssel dolgoztok, megvannak-e az anyagai források a munkához?
Ez egy elképesztő történet, jól jellemzi a mai magyarországi állapotokat. Bennem semmiféle sértettség nem munkál, hiszen én a forgatókönyvírói múltam miatt épp úgy rendelkezem játékfilmes, mint dokumentumfilmes identitással. Azt azonban nehezen emésztettem meg, hogy a Mozgókép Közalapítványnál az úgynevezett szituációs dokumentumfilmre elkülönített összeget (30 millió forintot) tavaly egyszerűen beolvasztották a játékfilmes támogatásokba, mert a pályázatokat elbírálóknak senki nem szólt a létezéséről. Idén osztják ki majd először, de ettől a tavalyi összeg már nem kerül elő. A költségvetésünk úgy 20 millió forint körül mozog, amelyre ebben az évben újra pályázni fogunk egy kidolgozottabb szinopszissal.
