Felicia Pistike. Felicia Mariska. Felicia én vagyok. Felicia az a szereplő, akivel minden ismerősöm és barátom, lány és fiú, aki látta a filmet, tudott azonosulni. Răzvan Rădulescu és Melissa de Raaf közös alkotása ugyanis olyan kötelékekről szól, amelyeket mindannyian ismerünk: a családról, a családtagok közötti érzelmi- és erőviszonyokról és arról, hogy milyen hosszas folyamat is tud lenni az önállósodás.
Felicia (Ozana Oancea) ugyan már 19 éve elköltözött Hollandiába, felnőtt, elvált nő, egyedülálló anyuka, de nyaranta rendszeresen hazajár és tartja a kapcsolatot a Romániában maradt családtagokkal. Tulajdonképpen továbbra is függ tőlük, mert minden felnőttéletében hozott döntésével valamiképp a szüleinek próbált megfelelni. Megpróbálja helyrehozni azt a „hibát”, hogy nem olyan, mint a húga, aki mindenkinek a kedvence és otthon tudott sikeres pályafutásba kezdeni. A Felicia, mindenekelőtt ezt meséli el, pedig a cselekmény szintjén alig látunk valami „izgalmasat”: Felicia felébred, reggelizik, bepakol és kimegy a reptérre. Nincsen poén, amit lelőhetnék, hiszen a film leginkább a párbeszédekből és a színészi játék finomságaiból él meg – vagy inkább a nézői azonosulásból.
Az összes képi elem és kameramozgás, minden ennek az elvnek felel meg. A jeleneteket nem festi alá semmilyen hangulatkeltő zene és a rendezők nem szépítgetik a szereplők közötti viszonyt. Nagyjából egy órán keresztül hosszú beállításokban és végtelennek tűnő, semmitmondó beszélgetésekben figyelemmel követhetjük a szeretetnek álcázott hűvös udvariaskodást, amivel anya (Ileana Cernat) és lánya viseltetnek egymás iránt. Aztán hirtelen, amikor végre semleges területen (egy taxiban) összezárják őket, előjönnek a sérelmek és a sértegetések, amiket egyre kevésbé tudnak uralni a főszereplők.
Miközben fájdalmasnak és sértőnek tűnhetnek egyeseknek a Felicia anyja közti viták, igazából tisztulási eszközök, amelyek mindkettőjük tudatosságához és mélyebb önismeretéhez vezetnek. Figyelemre méltó, milyen egyszerűséggel ábrázolják az alkotók ezeket a változásokat: amíg a Slobozia utcai tömbházlakásban készülődik Felicia az utazásra, rendszerint a szereplők közötti távolságra fektetik a hangsúlyt a képekben is – és csak akkor kezd a néző közelebb jutni hozzájuk, amikor már őszintén beszélnek egymással és tétje is kezd lenni annak, hogy mit mondanak.
Ezt azzal is lehet magyarázni, hogy Răzvan Rădulescu filmes tapasztalata a forgatókönyvekhez és főképp a realista párbeszédekhez kötődik (az utóbbi évek román filmes sikereinek nagy része összefögg a nevével, például a Lăzărescu úr halála vagy a Jelszó: A papír kékre vált), így adja magát, hogy az első rendezésében a szavak, a hanglejtések és a szereplők valódisága lesznek fontosak. Melissa de Raafnak is ez az első nagyjátékfilmje, ő is sokat foglalkozott forgatókönyvírással, így mindketten biztos talajon mozognak ebben a közegben, és ennek az az eredménye, hogy a két-három szereplőt olyan alaposan elemezik és ábrázolják a film során, hogy megéri miattuk eltölteni azt a két órát a moziban, mert „emberszerűségük“ őszinte és szerethető.
Érdekes, hogy ugyanakkor olyan szinten ki van zárva a külvilág és a családon kívüli emberek, hogy az egész film egy kamaradráma érzetét kelti. De még ez is teljesen tudatos: mi sem jelzi ezt jobban, mint az, hogy a film főcime és stáblistája teljesen elkülönül a film elbeszélő részétől: a feliratok erőteljes zenei kísérettel – ami teljességgel hiányzik a cselekmény ideje alatt – jelennek meg a fekete háttéren. A rendezők tehát hirtelen vágják el a cselekmény szálát, gyorsan szakítják ki a nézőt a kényelmes moziszékből. Kérdés csak az, hogy utána ki merészkedik odáig a gondolataiban, hogy bevallja magának: még sok van a felnőttkorig.
