Tanulmánysorozatunk harmadik részében ismét kliprendezésben jó nevet szerező művészek alkotói portréira koncentrálunk. Szó lesz egy csodálatos elméről (Michel Gondry), egy veszedelmes elméről (Chris Cunningham) és egy bizonyos Anton Corbijnról, aki önmagában egy komoly művészeti intézmény.
A játékos
Michel Gondry már fiatalon megkezdte a klipgyártást a Oui Oui nevű rockegyüttesnek, melyben ő maga töltötte be a dobos szerepét és melynek tagjait abban a művészeti iskolában ismerte meg, ahol grafikusnak tanult. Az izlandi énekesnő, Björk figyelt fel az ifjú tehetségre és felkérte, hogy az ő dalaihoz is készítsen néhány kisfilmet. Az első közös munka a Human Behaviour lett, melyet 6 másik követetett. Így került be Gondry a popzene vérkeringésébe és ezután már sorra kapta a felkéréseket olyan zenekaroktól, mint a The Chemical Brothers, a The White Stripes vagy a Radiohead, de különböző cégek (Nike, Coca-Cola, Smirnoff) is rendeltek tőle egy-egy reklámfilmet.
Az álom, mint kiapadhatatlan ihletforrás, határtalan képzelőerő, játékosság, formai bravúr, a technikai lehetőségek maximális kiaknázása. Általában ezekkel a jelzőkkel szokták illetni a – magát örök 12 évesnek valló – Gondry rövid alkotásait. A francia kultúr-partizán remekül konvertálja át a groteszk álomvilágot képekre, nála bármi megtörténhet: túlméretezett testrészek, varázskönyvek, legófigurák jelzik a realitástól való elrugaszkodást. Másik ismertetőjegye a zseniális technikai képzettség, amire még a művészeti iskolában töltött évek alatt tett szert. Közismert tény, hogy több technikai eljárás úttörője egyben: ő kísérletezte ki a többek között a „bullet time”-trükköt, ami később a Mátrix-filmek jellegzetességévé vált.
Ha kategorizálni kéne a direktor videóit, akkor egy nagy csoportot képeznének azok a munkák, melyeket remekbe szabott formanyelvi finomságok jellemeznek (Massive Attack: Protection, The Rolling Stones: Like A Rolling Stone, Kylie Minogue: Come Into My World, The Chemical Brothers: Let Forever Be), egy másik kategóriát alkotnának a „játékos” darabok (The White Stripes: Hardest Button To Button, Daft Punk: Around The World, The Chemical Brothers: Star Guitar), végül pedig a történetmesélő klipek (Björk: Army Of Me, Wyclef Jean: Another One Bites The Dust, Foo Fighters: Everlong), de természetesen átfedések vannak az egyes kategóriák között.
A Rolling Stones Like A Rolling Stone dalát egy forradalmian új eljárással vitte filmre hősünk. Forgatás helyett fényképeket készített, egy-egy jelenetet több szögből is megörökített, majd a képeket úgy illesztette össze, hogy hipnotikusan hömpölygő képsorok szülessenek. A innovatív megoldás még egy mozzanat miatt érdekes: a szokásos másodpercenkénti 24 filmkocka helyett Gondry mindössze 4-et használ. A Daft Punk Around The World klipje is érdekes kísérlet, melyben a különböző hangsávokat mozgással imitálják a táncosok. A klipben beöltözött személyek kis csoportja különböző táncokat lejt a ritmusra, a basszust például csontvázak „táncolják el”, míg az eltorzított énekhangot űrhajósok jelenítik meg; végül a szerény díszítésű teremben az összes csoport egyszerre ropja, körkörös geometriai alakzatba rendeződve. A Star Guitar (The Chemical Brothers) is hasonló koncepción alapul: Gondry ismét mozgással fejezi ki a zene lüktetését, azzal illusztrálja az ütemet. A dal kezdetekor elindul a vonat, mi pedig szubjektív kameraállásból látjuk, ahogy a házak és épületek a ritmussal szinkronban suhannak el. A zene hangulatait Gondry a tájra vetíti ki, a nyugodt középső résznél például egy szép állomáson halad keresztül a vonat, van időnk nézelődni, míg a begyorsult passzusokban csak elmosódott körvonalakat látunk. Előtanulmányként Gondry az egész klipet megtervezte egy speciális kockás papíron és az ütemre suhanó épületeket narancsokkal, valamint könyvekkel helyettesítette.
A rendezőről tanulmánykötetet lehetne írni, s persze helyhiány miatt nem vesézhetjük ki az egész életművet – de azért még mindenképp meg kell említeni néhány korszakalkotó gyöngyszemet. Ilyen a Deadweight (Beck), ahol szürreális módon minden megszokott dolog a feje tetejére áll. A Fell In Love With A Girlben a The White Stripes tagjait legóbábukként láthatjuk viszont, köszönhetően egy bonyolult pixelizációs eljárásnak. Ugyanennek a zenekarnak készült a Hardest Button To Button, ami az avantgárd filmes formák korszerű életben tartásaként is aposztrofálható, a Bachelorette (Björk) pedig azért (is) rendhagyó próbálkozás, mert egy kliptrilógia nyitódarabja.
Gondry 2001-ben lehetőséget kapott, hogy a nagyvásznon is bizonyítson, de a Libidó megosztotta a kritikusokat és a nézőket is. Második filmje 2004-ben debütált a mozikban és elhozta az áttörést. Az Egy makulátlan elme örök ragyogása az év egyik legnagyobb durranása lett, sőt talán a 2000-es évek egyik legeredetibb alkotása. Ebben a moziban immár másodszor dolgozott együtt a direktor a forgatókönyvíró-mogul Charlie Kaufmannel, de itt sokkal markánsabban talált egymásra a formabontó történet és Gondry különc vizualitása. A harmadik játékfilm, Az álom tudománya ismét egy valóságtól elrugaszkodott darab, a francia ezúttal is maradandót alkotott, ráadásul ismét kreatív megoldások tömkelegével kényeztette el nézőit. Ez nem mondható el a Tekerd vissza, haverról, amely langyos fogadtatásban részesült. Ahogy Spike Jonze-nál, úgy Gondrynál sem tudni, hogy a Kaufmannel való közös munka áldás, vagy inkább súlyos kereszt a jövőre nézve. Az ítélethozatal előtt várjuk meg a rendező 2010-re ígért új filmjét, ami ráadásul egy képregényadaptáció lesz.
Rémségek cirkusza
„Az elektronikus zene nagyobb hatással volt rám, mint a filmművészet. Egyébként klasszikus muzsikán nőttem fel, a szerkezetek és a hangulatok ragadtak meg.” – nyilatkozta Chris Cunningham. A sokkoló alkotásairól ismert rendező munkáin ez remekül tükröződik. Ami minden klipjére jellemző, az a fojtogató légkör, a mutáns lények megjelenése, a stilizált színvilág, és az eszeveszett ritmust követő eszeveszett vágás. Arculata kialakításánál sokat segített filmtrükk-készítő múltja (speciális effekteket és robotokat tervezett többek között David Finchernek, de dolgozott Stanley Kubrick-kal is a Mesterséges értelem című vízión, ami a mester halála miatt nem készült el)1.
A Kubrick-kal töltött idő alatt született meg Cunningham első cyberpunk etűdje, az Autechre Second Bad Vilbel című dalához, amiben robotokat látunk, amint újabb robotokat gyártanak. A rendezőnél a technika visszatérő motívum, de ebben a klipben még alig kivehető, hogy mit is akar mutatni nekünk, mert a vadul vibráló színek mögött épp hogy csak kontúrok látszanak. A munka után az ismert DJ, Aphex Twin is felfigyelt a tehetségre, Come To Daddy dalának klipjét már vele készíttette el. Nyomasztó, kiszámíthatatlan zenéhez hasonló képek dukálnak, Cunningham pedig ötösre vizsgázott horrorból. Az eltorzult arcok, megvadult gyerekek, a szűrővel felvett fojtogató környezet mind a direktor szerzői világának védjegyei.
A Come On My Selector (Squarepusher) fekete humorral átitatott klipje is marad a horror-tematikánál: egy oszakai elmegyógyintézetben játszódik. A japán horrorokat (A kör, Átok) idéző nyitójelenetben egy éjjeliőr sétál a folyosón, majd egy mutánsnak kinéző teremtmény becsukja őt a szobába. Később kiderül, hogy csak egy kislányról van szó, aki kutyáját rakta a fejére, ezért volt olyan félelmetes. A klip jó pár perc után pörög fel, addig mindössze atmoszférikus zaj kelti a feszültséget, majd a begyorsult drum’n’bass-ritmusra kezdenek el mozogni a figurák. A geg-szerű jelenetekben gazdag klip közhelyes üzenete, hogy nem mindig az a bolond, aki a rács mögött van – ez csak nézőpont kérdése. Egy évvel később Björk is felkérte Christ, hogy All Is Full With Love című dalához ő társítson néznivalót. A végtermék a rendező talán legismertebb munkája lett, amiben technika és emberi érzelmek kerülnek kontrasztba egymással. Az összeszerelésre váró robotok hipnotikus násza gyönyörűen van fényképezve.
A Windowlicker egy újabb Aphex Twin-Cunningham kollaboráció. A kimerítő gengszter-hip-hop-paródiában két, nőket hajkurászó srác értelmetlen szlenges párbeszédét hallgatjuk pár percig, majd jön egy vonat hosszúságú limuzin (38 ablakkal), ezt követően pedig több tucat csinos lány bukkan fel a főszereplők legnagyobb örömére, ám a vidámság nem tart sokáig, mivel Cunningham egy pillanat alatt lerombolja a nőiség mítoszát azzal, hogy a hölgyek arca helyére ismét Aphex Twin képét montírozza. Így ebben a 10 perces darabban, ami a hip-hop-klipek szatírájaként is aposztrofálható, a színes idill groteszk rémálomba csap át.
Monokróm költészet
A holland származású Anton Corbijn egy kis szigeten, Strijen-en született 1955-ben. Apja a közösség lelkipásztora volt, így az ifjú Anton erős vallásos nevelést kapott, ami markáns nyomot hagyott későbbi munkáin. Az unalmas hétköznapokból egyedül a zene jelentett menekvést számára és Corbijn, utat adva kreativitásának, koncertfotókat kezdett készíteni. Később Angliába költözött, és a New Musical Express hivatalos fotósává vált. Képei a popkultúra ismert hőseit ábrázolják, de kivétel nélkül mindegyiken ott van az alkotó kézjegye is. Videói a klipművészet vitathatatlan mesterművei.
A sztárok általában csak habogni tudnak, ha arról faggatják őket, vajon mi a jelentése Corbijn fekete-fehér vízióinak, abban viszont egyetértenek, hogy a videók lírai szépségűek, és a szikár képeknek komoly mondanivalójuk van. Munkáiban számtalan szimbolikus utalás található, a keresztény jelképrendszert szinte védjegyként használja. A feszület, a passiójátékok és a zarándokutak több klipjében is helyet kaptak, gondoljunk csak a korai munkák közül a Dr. Mabuse-ra (Propaganda), vagy a Joy Division Atmosphere-jére. Másik legfőbb jellemzője Corbijn világának a szerepjáték. A zenekarok tagjait szereti idegen jelmezekben, karakterekben viszontlátni, ami elősegíti a valóságtól való elrugaszkodást, és remek terepet biztosít a hatékony történetmesélésnek. Hősei magányosak, legtöbbször úton vannak, de nem tudni, merre tartanak, vagy hogy mit szeretnének találni. Corbijn kézjegye arról is felismerhető, hogy a táj fontos szerepet játszik nála, vonzódik a sivár vidékekhez, lassú kameramozgással operál, ami hipnotikussá teszi a látottakat és szinte minden képkockán érezni: a klipet egy vérbeli fotós rendezte, akinek páratlan tehetsége van a pillanat megragadásához.
A rendező és a Depeche Mode termékeny kapcsolata 1981-ben kezdődött egy NME-címlapfotózáson. A sors úgy hozta, hogy az 1986-os A Question Of Time-tól a 2005-ös Suffer Well-ig bezárólag 19 közös munkájuk látott napvilágot, így nyugodtan kijelenthető, hogy Corbijn adott arcot a Depeche hangjegyeinek. A Behind The Wheel-ben a zenekar a vidéki idillbe kóstolhat bele, míg a Personal Jesust vadnyugati fülledtség jellemzi. Legismertebb közös munkájuk talán az Enjoy The Silence, melyben Gahan – ahogy a szövegben is – egy olyan király palástjába bújt, akinek mindene megvan, már csak egy csendes helyet keres, ahol megpihenhet. A Kis herceg-parafrázisnak (is) köszönhetően a dal a csapat talán legnagyobb slágere lett. A U2 frontembere, Bono véleménye szerint a Mode klipjeinek sikere abban rejlik, hogy mertek kockáztatni. Az énekes azt nyilatkozta, hogy ő sosem bújt volna egy idétlen hercegmaskarába. Ez a kijelentés annak fényében érdekes, hogy az ír zenekar tagjai a One című szeretet-himnuszhoz tartozó videóban transzvesztitaként pózolnak. A U2-nak mindössze négy klipet készített a rendező (Pride, One, Please, Electrical Storm), de ezek mindegyikéről elmondható, hogy bensőséges és kidolgozott munkák. Ami a One-t illeti, Corbijn ráérzett a dal keserédes ízére, arra, hogy az inkább szól az elválásról, mint az összetartozásról. Érdekesség, hogy a klipben látható öreg férfit Bono apja alakítja, ami rögtön személyes hangulatot kölcsönöz a képeknek, ráadásul a forgatás Berlinben zajlott, ami az Achtung Baby feljátszása alatt igencsak hozzánőtt a zenészek szívéhez.
Henry Rollins Liar dalához is ő készített klipet. A bikanyakú énekes hittérítő, rendőr és szuperhős szerepben tetszeleg, hogy aztán vörös fejjel ordító ördögként hörögje a kamerába a refrént. A Liar iskolapéldája annak, hogy kell egy dal hangulat-ingadozásait vizuálisan kiaknázni, a stilizált díszlet pedig remekül érzékelteti, hogy csak színház az egész… ahogy az élet is. A Metallica Hero Of The Day-videoklipje egy olyan ember történetét meséli el, aki csak nagy adag iróniával nevezhető hősnek. Otthon ül, tévézik, lefekszik a csajával, majd magába töm egy marék gyógyszert és kidől. A zenekart a cselekménybe bevágott tévéadásokban látjuk viszont, ahol különböző filmszerepekben és műsorokban cameóznak. Amíg a főhős a barátnőjével hancúrozik, a kamera a mellettük lévő készülékre élez át, ezzel azt sugallva, hogy a média mindennél fontosabb a kisember életében.
Míg a Travis Re-Offender-éhez készített videóban a zenekar tagjaival azt játszatta el a holland direktor, hogy utálják egymást, és úton-útfélen összeverik egymást, a Killerst kisvárosi cowboyokként mutatja be. Az ominózus All These Things That I’ve Done klipje Russ Meyer rendező világát idézi és valószínűleg a nemek közti örök harcról szól.
Corbijn klipjei között kiemelt fontossággal bír a Nirvana 1993-as Heart-Shaped Box-ához készített „aberrált vizuális költemény”. Ritkán születik ennyire személyes, a dallal és előadójával tökéletes összhangban lévő alkotás. Cobain a maga frusztrált, beteg módján írta meg ezt a számot a ragaszkodásról, Corbijn pedig zseniálisan illusztrálta. Keresztre feszített öregember egy hatalmas mákmezőn, embrió az infúziós zacskóban, műanyag madarak, dagadt angyalka. Az egész olyan, mint egy szürreális hallucináció, vagy egy „bad trip”. Nem csoda, hisz a képek nagy részét maga Kurt találta ki, aki ekkorra már a drog poklának minden bugyrát bebarangolta. Cobain azt nyilatkozta, hogy a rendező tökéletesen valósította meg a zenekar elképzeléseit, és valószínűleg soha többé nem lesz ilyen remek klipjük. Ebben sajnos igaza volt – ugyanis egy évre rá meghalt.
Corbijn eddig egy játékfilmet rendezett, a Control címűt, melyben egykori barátja, a Joy Division zaklatott életű frontembere emléke előtt tiszteleg. A film letagadhatatlanul „corbijnos” lett, mind képi világát, mind hangulatát tekintve, remekül mutatja be azt a hideg privát poklot, amiben Ian Curtis élt. Tehát a rendező remekül ültette át klipes tehetségét a vászonra is, ráadásul a film annak is élvezetes, aki nem feltétlenül rajong az együttes zenéjéért. Várjuk a folytatást.
1 Illetve másképp készült el, Spielberg rendezésében. - a szerk.
