Ezen a héten két jelentős angliai alkotóműhellyel és azoknak formabontó rendezőivel foglalkozunk. Az Oil Factory többek között Jamie Thraves-szel ajándékozta meg a popkultúrát, míg az Academy Films égisze alatt olyan alkotók ragadtak kamerát, mint Walter Stern, vagy a mára kultikussá vált Jonathan Glazer.
Az akadémikusok
Az Academy Films mára az egyik legjelentősebb reklámfilm-, illetve videoklip-előállító nagyhatalommá nőtte ki magát. Bár a cég egy tucat rendezőt foglalkoztat, mi most kizárólag két direktorra fókuszálunk, akiket a műfaj legkarakteresebb alkotói közt tart számon a szakma.
Az egyik közülük Walter Stern, akit elsősorban a Prodigy zenekar számára készített sötét klipjei tettek ismertté, de emellett számos remekmű fűződik a nevéhez. A Prodigy-vel 1994-ben kezdte el az együttműködést, az első közös munka a No Good volt. A zenekar vizuális kommunikációját eddig a pillanatig élénk színek, computer-animált képsorok, gyors vágás és eszeveszett mozgás jellemezte, köszönhetően Richard Curtis rendezőnek. Stern egy betyáros gesztussal porig rombolta ezt az imázst, és annak romjaira felépítette a zenekar radikálisan új képi birodalmát. A direktor a szabadból a négy fal közé terelte a rave-együttes tagjait, és fekete-fehérben fényképezte őket. A klipben a lassított jelenetek dominálnak, melyek hipnotikussá teszik a pattogó ritmusú számot, kontrasztot teremtve hang és látvány között. A Voodoo People, bár a természetben játszódik, hangulata hátborzongató, a Poison klausztrofób világa pedig már a cenzoroknak is szemet szúrt: túl ijesztőnek találták a mocsokban hempergő Keith Flint-et, aki ráadásul addig buzerálja zenésztársait, míg azok jól el nem verik.
A Firestarterre 1997-ig kellett várni, de megérte! Igazából az egész alkotás a frontember elmebeteg magánszáma, aki egy csatornarendszerben énekel, vagyis inkább köpi a szavakat a kamerába. Az Egyesült Államok zászlajából varrt ruha van rajta, viselkedése és mozgáskultúrája démoni, a kettő egyben pedig a nagyhatalom nem is annyira rejtett kritikáját, és beteg mivoltának szimbólumát adja. Szorgos cenzorkezek ki is vették a klipet a nappali rotációból, mondván: félelmet kelt a gyerekekben. Ha ez igaz, a Breathe aberrált képi miliője egyenesen kikészíti őket. A szóban forgó kisfilm a rendező és a zenekar legesszenciálisabb közös alkotása, van itt falból kinövő szőr, gusztustalan bogár, krokodil, és persze a tagok, akik afféle Aerosmith-Run DMC módjára válaszolgatnak egymásnak a két szobát elválasztó falon keresztül. A klip a maga nemében mestermű, Mark Romanek Closer-jéhez (Nine Inch Nails) hasonlítható mind a szín-stilizációja, mind a hangulata, és ez a látvány sokkal közelebb áll a Prodigy zenéjének hangulatához is, mint a korai éveket jellemző cyber-barokkos techno-giccs.
Stern egyik legismertebb munkája a The Verve zenekar generációs himnuszához, a Bitter Sweet Symphony-hoz készült. A kisfilmben a zenekar énekesét láthatjuk, amint céltudatosan sétál az utcán, nem törődve azzal, hogy ki áll az útjába. Ő töretlenül halad előre, ha kell, fiatal lányokat vagy épp nagy darab fickókat öklel fel – semmi sem térítheti el őt arról az útról, amit magának választott. Ebben a klipben abszolút indokolt a vágás hiánya, hiszen egy szimbolikus folyamatot nézhetünk végig, és így sokkal könnyebben azonosul a néző az eltántoríthatatlan szereplővel.
Végül nem mehetünk el szó nélkül a Massive Attack hipnotikus hangulatú Teardropja mellett. Stern egyik rendezői védjegye, hogy vonzódik a sötét színekhez és a zárt helyekhez, szereplőit gyakran száműzi négy fal közé. Ebben a klipben egész addig megy el, hogy egy szülés előtt, az anyja hasában lebegő kifejlődött magzatot mutat be rendkívül lassú kameramozgással.
Az Academy másik ikonikus figurája Jonathan Glazer. A fiatal rendező munkamódszere Terrence Malick-ot juttatja eszünkbe, hiszen ő is csak akkor jelentkezik, ha tökéletesen kiforrottnak érez egy ötletet és a hozzá tartozó zenét. Eddig mindössze 11 klipet tudhat a háta mögött, de ezek kivétel nélkül a klipművészet jelentős alkotásai, melyek minden újranézés során esztétikai élményben részesítik a befogadót.
Első munkája a Massive Attack borús Karmacomájához készült és Glazer már ekkor bebizonyította, hogy szemmel láthatóan rajong Stanley Kubrickért. A klip igazából egy lázálom vizuális kivetítése, de Ragyogás-parafrázisként is kiválóan működik. Következő dolgozatában még ennél is erősebben idézte meg Kubrick mestert, a Blur The Universal klipje ugyanis teljes mértékben tisztelgés a Mechanikus narancs előtt, míg a Jamiroquai Virtual Insanity című slágeréhez készült bravúros munkában a folyamatosan mozgó talaj juttatja eszünkbe a 2001: Űrodüsszeiát.
1996-ban készítette el a Radiohead Street Spirit (Fade Out) dalához tartozó mozgóképet, ami sokak szerint minden idők legszebb videója. Tény, hogy Glazer olyasmit kreált, ami egyrészt remekül bizonyítja, hogy az avantgárd film a mai napig tovább él a videoklipekben, másrészt költői szépségű képsorait egyszerűen öröm nézni. A klip bluebox-technikával készült, a jelenetek külön lettek felvéve, így lehetett megoldani, hogy lassított, illetve valósidejű mozgások egy képtéren belül jelenjenek meg. Legalább ennyire emlékezetes a rendező második és mindeddig utolsó fekete-fehér műve Nick Cave Into My Arms dalához. A klipben gyönyörűen fényképezett emberi portrékat láthatunk. A keservesen síró, bánatos szereplők megelevenedett fotók hatását keltik és bár nem tudjuk, mi a szomorúság oka, az érzés mindenképp ránk ragad. A Muse Muscle Museum dalának videója, melyben az emberek csecsemőként sírják el magukat a legkülönfélébb élethelyzetekben, egyfajta ironikus továbbgondolása ennek az emlékezetes munkának.
A Radiohead Karma Police-a nekünk, magyaroknak különösen szívhez szóló, hiszen Kovács Lajos színművészt kérték fel, hogy szerepeljen a videóban. A rendező állítólag rögtön tudta, hogy Kovácsra van szüksége, miután megnézte Szász János Woyzeck című filmjét. Lajos persze igent mondott a felkérésre, aminek köszönhetően egész éjjel futkosnia kellett egy autó előtt. Fáradalmai még hitelesebbé tették színészi játékát, a zenekar pedig a forgatás végén megtapsolta kitartását. Maga a klip értelmezhető a kapitalista rendszer modelljeként is, de ha még jobban belemegyünk a témába, akkor a kisemberek kihasználásának természetrajzát is felfedezhetjük benne. Persze a mondanivaló egyáltalán nem negatív, hiszen a főhős végül fellázad és a helyzetet kihasználva a maga szerény eszközei segítségével visszavág. Ugyanezt teszi a Rabbit In Your Headlights (UNKLE feat. Thom Yorke) klipjének zavart központi karaktere is, akit többször is elütnek az autók, míg a haragját természetfeletti erővé duzzasztva ki nem áll az egyik kocsi elé, és szét nem töri azt egy gyönyörű lassított felvételen.
Glazer eddig két nagyjátékfilmet hozott össze, és bár egyik sem lett anyagi siker, azért az mindenképp elmondható róluk, hogy izgalmas kísérletek. A 2000-es Szexi dög (Sexy Beast) érdekes kifordítása a gengszterműfaj jellegzetességeinek, míg a négy évvel későbbi Születésnek (Birth) inkább a története ejti zavarba a nézőt. Egy kisfiú azt állítja, hogy ő a reinkarnációja a Nicole Kidman által alakított nő elhunyt férjének. A sztori annyira irreális, hogy a néző képtelen beleélni magát a karakterek szenvedésébe, így végig hidegen viszonyul a filmhez. Bár a Birth közelebb áll a Glazer-klipekből ismert vizuális stílushoz, mégsem közelíti meg azt a nívót, amit reklámfilmjeivel vívott ki.
Az olajgyár éldolgozói
Az 1986 óta működő Oil Factory szintén számos olyan rendezőt „nevelt ki”, akik nem csak remek klipekkel ajándékozták meg a könnyűzene szerelmeseit, de sok esetben akár egy egész zenei korszak arculatát meghatározták. Ilyen alkotó például a magyar és spanyol szülőktől származó Pedro Romhanyi, akinek fontos szerepe volt a britpop-mozgalom vizuális arculatának kialakításában. Fontos klipeket rendezett a Blur, a Suede és a Pulp zenekaroknak, ezen munkáiban gyakran jelentős szerephez jutnak az angol életformát reprezentáló tárgyak, jelenségek, hangulatok. A direktor gyakran emel be pop art hatásokat is munkáiba.
A Dom & Nic művésznéven futó alkotópáros (polgári nevükön Nick Goffey és Dominic Hawley) elsősorban a tekintetes mennyiségű, a Supergrass zenekar számára készített klipről lehet ismerős a nagyközönség számára. A banda üde himnuszához, az Alright-hoz jellegzetes néznivalót hoztak össze, amely remekül szemlélteti azt a fiatalos lendületet, ami a triót akkoriban jellemezte. Dom & Nic legalább ilyen produktív kapcsolatot ápolt a 90-es évek jelentős big beat duójával, a Chemical Brothers-szel. Block Rockin’ Beats daluk klipjében már feltűnnek azok a zaklatott víziók, amelyek később a rendeződuó védjegyévé váltak. A Believe-ben már markánsan jelenik meg az üldözöttség motívuma, ami például David Bowie és Trent Reznor közös számának (I’m Afraid Of Americans) videójában is dominál. A Believe főhőse mindenhol életre kelt, a belső félelmeit kivetítő robotokat lát maga körül, akik a vérét kívánják. Végül addig terrorizálják őt, hogy teljességgel eluralkodik rajta az őrület. Dom & Nic ismertebb munkái közé tartozik még a She’s The One (Robbie Williams) című nótához készült műkorcsolyás történet is, ami sok rokonságot mutat a Fehér tenyér című Hajdu Szabolcs-filmmel, illetve kiváló darab a Smashing Pumpkins Ava Adore-jához forgatott virtuóz stílusgyakorlat.
Sophie Muller leginkább arról nevezetes, hogy remek érzékkel találja meg karakteres női előadók dalaihoz a megfelelő képeket. Sade, Courtney Love, Annie Lennox, Gwen Stefani (No Doubt), hogy csak néhány hölgyet említsünk, akinek volt dolga a rendezőnővel. Persze arra is van példa, hogy férfiak rendelnek filmet dalaik népszerűsítéséhez, de akkor is csak olyan érzékenyebb lelkű előadók jöhetnek szóba, mint például a Coldplay-es Chris Martin, a falzettkirály Mika, vagy a tragikus sorsú Jeff Buckley.
A modernista
Az Oil Factory legeredetibb rendezője kétség kívül Jamie Thraves. A direktor utánozhatatlan tehetséggel tud mélyebb jelentésrétegeket pakolni 3-4 perces munkáiba, melyeket erős történet-orientáltság jellemez – klipjeinek sztorijait épp olyan lelkesedéssel lehet elmesélni, mint ahogy egy izgalmas játékfilm szüzséjét foglaljuk össze. A rendező további védjegyei közé tartozik, hogy szereti a dalt előadó zenekart elválasztani a cselekménytől, leginkább úgy, hogy a történésektől távol eső helyen mutatja be azt. A legtöbb klipje establishing shot-tal (alapozó beállítás) kezdődik, ahogy a játékfilmek is, aminek köszönhetően beazonosíthatjuk a történet helyét, de ami még ennél is fontosabb, hogy Thraves buñueli szürrealizmussal megbolondított víziói, amellett, hogy rendkívül szórakoztatóak, még egy komolyabb elemzésre is lehetőséget adnak. A modern ember kiüresedése, sőt totális eltűnése például gyakran elővett téma a direktornál.
Thraves-nél tényleg bármi megtörténhet! A Manic Street Preachers Why So Sad? videójában például a békés strandozók között egy partra szálló hadsereg tűnik fel. De ne rohanjunk előre, mindjárt itt van az első jelentős munka, a kliptörténet egyik legemlékezetesebb rendezői debütálása, a Radiohead Just-ját kísérő titokzatos kisfilm. A zenekar tagjai itt is egy kis szobában nyomják a számot, miközben az utcán egy földön fekvő férfi kelt feltűnést. A jól szituált fiatalember senkinek sem hajlandó elmondani, miért hevert le az utcán, a párbeszédeket feliratozva olvashatjuk, majd amikor végre elárulná a már-már misztikus titkot, a feliratok eltűnnek, sosem tudjuk meg az igazságot. Végül egy apokaliptikus totálban azt látjuk, hogy többszáz ember fekszik hasonlóan az utcán. Mi ez, ha nem a hitchcocki MacGuffin kreatív felhasználása? De, hogy a fentebb említett példánál maradjunk, Luis Buñuel-nek is sikerült hasonló megoldással gúnyt űzni nézőivel: A burzsoázia diszkrét bája című remekműben is egy el nem mondott titokra telepszik örök homály.
A Blur Charmless Man-jében a lerázhatatlan zenekar a legváratlanabb helyeken bukkan fel, ezzel őrületbe kergetve a főhőst, a Coldplay The Scientist-je egy ügyes, visszafelé bemutatott történet, míg Neneh Cherry Woman című dalához készült klipben a tárgyak, személyek tűnnek el, válnak láthatatlanná. Ahogy Antonioni is eljutott A kaland érzelmi kiüresedésétől addig a pontig, hogy a Napfogyatkozásban már az emberek is teljességgel eltűnnek, úgy Thraves is végigjárta ezt az utat. Míg a Womanben csak a materiális dolgok válnak láthatatlanná, a Coldplay God Put A Smile Upon Your Face-ében egy középosztályhoz tartozó öltönyös férfi tűnik el, a szó szoros értelmében.
Az Anna-Molly (Incubus) videója a végletekig fokozott suspense miatt emlékezetes. Egy saját testébe bezárt tetszhalott lány történetét követhetjük végig, akit felfedeznek az erdőben, majd a hullaházba visznek és a boncolás előtti utolsó pillanatban éled fel. Damien Rice 9 Crimes-a egy megható szürreális ballada, amelyben a férfi szereplő talál egy női lufi-fejet, nagy nehezen megszelídíti, majd boldogan húzza maga után az utcán, de sajnos nem tudja megvédeni a külvilág gonoszságaitól, így szomorú véget ér a história, mely az emberi érzések törékenységének szimbólumává válik.
Végül mindenképp említést érdemel a Death Cab For Cutie I Will Follow Into The Dark dalához készült remek szösszenet, melyben Thraves ismét 4 perc alatt jut el egy lebilincselő történet segítségével egy sokkal általánosabb mondanivalóig. A klipben a főhőst látjuk egy szobában, miközben a helyiséget fokozatosan felemészti a sötétség, vagyis a nagybetűs Semmi. Egyre kevesebb mozgástér áll rendelkezésre, végül nincs menekvés, a férfi belezuhan a sötétségbe. Ekkor derül ki, hogy a rendező a bolondját járatta velünk, mivel nem egy szakadék tátong a feketeség mélyén, hanem csak egy sekély, térdig érő lyuk. Vagyis a direktor azt tanácsolja a nézőnek, hogy nem feltétlenül kell félni az ismeretlentől, a dolgok nem mindig olyan kilátástalanok, mint ahogy elsőre tűnnek.