Köves Krisztián Károly első filmje – a szerző szándéka szerint – a thriller műfajának magyarországi meghonosítását célozza meg. A műfaj nem ismeretlen nálunk, de épp csak néhány képviselővel1 rendelkezik, ezért már az elkészülés tényének is örülhetünk. Maga a Halálkeringő azonban már kevés okot ad örömre – sajnos.
Ledurrant, régi polgári lakás, a falakat végig vérfoltok borítják. A látvány hűen tükrözi a lakás tulajdonosa, Elza (Dobó Kata) lelkiállapotát. A film szenvedő hősnőjének, a 30. születésnapját ünneplő állapotos rendőrasszonynak nem mérték szűk marokkal a sorscsapásokat: súlyos alkoholista és drogfüggő, anyagi helyzete sem éppen a legfényesebb; ráadásul férjét az imént szúrta le egy méretes konyhakéssel. Ebbe a – már a kezdetben kicsit eltúlzott – alaphelyzetbe érkezik gyűlölt apja (Kern András), a Rusty névre keresztelt, egykor nagynevű nyomozó. Rusty azért jön, hogy a hóna alatt hozott tortával és egy táskányi pénzzel megbocsátást nyerjen az elrontott gyerekkorért, tisztázza az elmúlt éveket, és közölje közelgő halálának hírét.
A film gerincét a segítségnyújtáshoz ragaszkodó apa és az apát következetesen utáló lány „keringője” adja, miközben a volt férjjel való kapcsolat flashbackekben bontakozik ki előttünk. Köves Krisztián Károly rendező és Dobóczi Balázs operatőr egy igen szuggesztív és erős atmoszférájú teret hoztak létre: a kékes-szürke színekben oszladozó lakás remek helyszín egy feszült, elhallgatásokkal terhelt, sötét domestic (magyarul jobb híján „háztáji”) thrillerhez.
Csakhogy a Halálkeringő nem kellően feszült, és a híresztelésekkel, a deklarációval, valamint a látványos törekvéssel ellentétben nem is igazi thriller. Ennek elég meglepően az a legfőbb oka, hogy Köves nem alkalmazza a thrillerek cselekményét minden esetben mozgató antagonistát. Rusty célja, hogy lányának segítségére legyen, Elzának nincs célja, a lelkiismeretétől (és a terhesség fájdalmaitól) gyötörve, kokainra kiéhezetten vegetál. Az elbeszélés jelen idejének harmadik szereplője, a rendőrből drogdílerré avanzsáló Alex (Elza egykori szerelme) pedig nem olyan jelentőségű, hogy előrevinné a történetet, így az egyetlen teljesen negatívnak mondható karakter sem lesz „jó” antagonista.
Zavaró továbbá, hogy nincs olyan figura sem, akivel azonosulni lehetne, ami megintcsak problémás egy thrillernél: az izgalom az által (is) jön létre, hogy a néző beleéli magát a hős helyzetébe, és vele együtt izgul, esetleg fél a nehéz pillanatokban. Ez az alapja a thriller talán legtöbbet alkalmazott hatáskeltő eszköznek, a suspense-nak, amely így egész egyszerűen félremegy az alkotók kezei alatt. Elza és Rusty kapcsolatában aránylag ritkán próbálkoznak suspense-szal, de amikor igen, akkor is rendszerint csak félútig jutnak: a feszültségszint egy pontig emelkedik, onnan pedig – mielőtt még elérte volna a kívánt hatást – teljesen indokolatlanul elkezd leereszteni.
Az említettek sajnos kevéssé indokolhatóak egy olyan film esetében, amely nem a thriller-elemek kiforgatására törekszik valamely szerzői elképzelés nevében, hanem kizárólag műfaji babérokra tör. Az áhított babérokhoz Szabó István (nem az Oscarral kitüntetett veterán rendező) dialógusai sem fognak elvezetni: az apa és lánya közötti párbeszéd tartósan hozza az ordas közhelyek és funkciótlan káromkodások roppant kínos színvonalát. „Ami egyszer eltörött, azt nem lehet megragasztani” – mondja többször is Elza, de ez még mindig jobb, mint az egymásután ötször is megismételt, teljesen súlytalan és semmitmondó bazdmegek. Bár akad rá példa, hogy Szabó fokozatosan és ezért érdekfeszítően adagolja az információt, sőt az utolsó jelenetben a dialógusok színvonala és az izgalomszint is megemelkedik, az említett hiányosságok, illetve a szereplők motivációinak, szándékainak kissé hanyag kibontása egészében nem eredményez egy thrillerhez illó, feszült cselekményt. Pedig Köves Krisztián Károly mindent bevet a forgatókönyv hibáinak ellenpontozásáért: láthatóan élvezettel keni a vért minden fehér (fal)felületre, ékel céltalan flash forward-okat a jelenetekbe, és vágja be sokadszorra is a mosdóba eső véres kést. A leglátványosabb mégis a kameramozgás, azon belül is a visszatérő körfahrt, amelyet a megfelelő ideig alkalmazva biztosan többre értékelnénk. Így azonban, túlhajtva és már kilépve hangulatteremtő szerepéből – amit persze amúgy dicséret illet – csak a feszültséget hivatott pótolni a szépen megkoreografált mozgással.
Érdemes azért megemlíteni az Elzát játszó Dobó Katát és a Rusty-t alakító Kern Andrást, akiknek egyrészt szövegeik minősége miatt sem volt könnyű dolga, másrészt egyikükre sem igazán illett a szerep. Dobó Kata ugyan még most is élettelen fahangon adja elő mondatait, de szerencsére bőven felülteljesít a Szabadság, szerelem Falk Vikijén. Rusty figuráját eleve Kernre írták, mégis csak ritkán tud benne remekelni. Merész választás egy olyan színészt, akire bizonyos típusú szerepek emlékei rárakódtak, a „típusából” kiragadva egy egészen más tónusú szerepben felléptetni: ez a merészség most sajnos nem vált a film előnyére.
A Halálkeringő mérlege kisebb érdemeivel együtt erősen a negatív irányba billen. Abból a szempontból mégis fontos, hogy Daniel Young tavalyi Szobafogságával együtt egy új igényt mutat a thriller műfaja iránt, tágabb kontextusban pedig még egy lépéssel előrébb vagyunk – természetesen nem minőségi értelemben – a magyar műfaji film erősödésében. Számos hibája remélhetőleg kijelöl olyan a pontokat, amelyek legalább abban segítik a jövő magyar zsáner-, mindenekelőtt thrillerrendezőit, hogy merre ne tájékozódjanak.
1 Fazekas Lajos: Defekt, 1977; Dobray György: Az áldozat, 1980; Tímár Péter: Mielőtt befejezi röptét a denevér, 1989; Antal Nimród: Kontroll, 2003; Daniel Young: Szobafogság, 2008.
