A minél magasabb nézettségi indexekre törekvő hollywoodi filmkészítés az utóbbi években bevált, ebben a formában nem túl eredeti receptjét hasznosítja filmünk. A néző, azaz a kliens, az ügyfél megfogásának, moziba csábításának mindenkori eszköze a figyelemfelkeltő újszerűséggel való kecsegtetés. Ennek tipikus módszere a meglévő séma-készletre való hagyatkozáson túl egyes klisék megbolygatása, részleges tagadása oly módon, hogy ez teljességében ne kérdőjelezze meg annak jogosultságát, kérdőjelekkel tarkítva csupán a filmhez való nézői viszonyulásunkat.

A tipikus hollywoodi film forma- és mondanivalókészletén két halovány túllépési kísérletet tesz a Sztárom a párom. Egyrészt a film külsődleges alkotóelemét, az ipari szinten intézményesülő filmkészítési technikákat s az ennek fókuszában álló sztárrendszert emeli be a háttérből a film belső jelentésköreibe. Az ilyen típusú film általában számol a főszereplő jellemformálásában a színész köré kreált sztárimázzsal, s ebbe az eleve adott, konvencionálisán kodifikált másodlagos jelentéskörbe helyezi bele a filmes figura jellemrajzát. Egyszerűbben: a szerepeket gyakran konkrét színészre, „a sztárra írják". E tevékenységüket a film készítői azonban a film mondanivalójában, a sztoriban gondosan palástolják, nem emelik a filmi tudatosság szintjére.

Nem úgy a Sztárom a párom, amely a színészi játékközpontú cselekményvezetést azzal is hangsúlyozza, hogy magáról a sztárságról, főként annak buktatóiról kíván szólni. Azon túl, hogy a nem túl konzekvensen felépített és a stílszerű lineáris kibontásban is meg-megbicsakló sztori hitelessége kizárólag a szereplők, Julia Roberts és Hugh Grant színészi játékán áll vagy bukik, a filmes elbeszélés tárgya maga az agyonsztárolt, a maga emberi formáiban ellehetetlenített színészi lét. Az egyébként vígjátéknak titulált film másodlagos műfaja így akár a metafilm is lehetne: film a filmről illetve a filmkészítésről, az évtizedek óta kanonizált, a nézői kíváncsiságot mindenkor felcsigázó hollywoodi sztárrendszerről.

Az ötlet izgalmas kibontási lehetőségeket villant fel, ennek ellenére filmes megvalósulásában nem jut túl az olyan elcsépelt közhelyeken, mint a sztárok magánéletének erőszakos megszentségtelenítése a publikum folyamatos jelenléte által, a divinitás álcájába merevített ember, aki röpke pillanatokra is képtelen levetni álarcát, amely lassacskán rámerevedik, végképp elsüllyesztve mögötte az igazi arcot.

E két tendencia – a hollywoodi film tudatosan alkalmazott repertoárja és a metafilmes kísérlet – azonban nem összpontosul egységesítő, másodlagos jelentéssel telítő rendezői koncepcióban: széttartó történetalakítási tényezőkként amolyan elvarratlan, a film szövetéből összefüggéstelenül és jelentések nélkül kimutató szálak maradnak. Nézőként egyetlen választási lehetőségünk van: humorérzékünket takaréklángra kapcsolva élvezettel asszisztálni az ősidők óta tudott, hasonló filmek jóvoltából megtanult közhelyekhez, és jóakaratúan vidulni azon a néhány helyzetkomikumra alapozó jeleneten, amelyeken akár fergetegesen röhöghetnénk is. Ha szemernyit erősebb éllel, bátrabban, a sokadjára ismétlődő szerelmi és egyéb történetektől hajszálnyit elrugaszkodva lennének megszerkesztve.