Híres kritikus poénkodik: annyira doku Paul Greengrass alkotása, hogy a légiirányítók szerepét nem színészek, hanem az érintettek játsszák. És hozzáteszi: az volna az igazi, ha az áldozatok is himself, herself módon jelenhetnének meg a stáblistán. Ennyit a jó ízlésről.
Végre egy katasztrófafilm, amit nem igazán piszkálhatunk! Bár lehetne. Ha illene. Akad benne filmes, technikai mellészúrás. S az üzenet sem biztos, hogy kóser. Nincs is benne „üzenet”. Hanem arról van szó, hogy ezentúl – illetve elég rég – a történelmet nem az iskolában tanuljuk: a tévéből és a vászonról kapjuk. Többé-kevésbé megszűrve. Milyen is volna a géprablás iráni verziója, ha Teheránnak lenne egy Hollywood típusú világbeetető gépezete? Miként nézik „azok” a Greengrass-filmet? Óvatosan bírálják?
Nem propaganda-, hanem dokumentumfilm ez a javából. Önszereplőkkel, hideg verejtékkel a néző homlokán, karfába markoló kézzel, torokban dobogó szívvel: nem, nem utazom repülővel! Adrenalinos, pumpált feszültség. Többszínhelyes drámai küzdelem. Szépen adagolt, fokozatosan erősödő zörejezés. Pergő ritmus a történet, valamint egyre jobban bepörgő kameramozgás a technika térfelén. Hitelesség a köbön: az áldozatok felhívták szeretteiket, tudjuk, kik és hogyan búcsúztak, mi történt az utolsó percekben a gépen. Undorító volna ehhez hozzátenni, hogy pontosan úgy tudunk minderről, ahogy az amerikai hatóságok akarták?
Akadnak sztereotípiák ebben a döbbenetes filmben. Milyen a Koránt mormoló arab terrorista? Tudjuk-e, anélkül, hogy ránéznénk? A későkása utas mögött hogyan csukódik az ajtó? Négyszer kattan a zár, borzongunk: a hang a koporsószeget utánozza. Az óvatos, kimért német inkább tárgyalna – jó kis ellentétezés, ugyebár? Mi és ti... vagyis a világ többi része. Az elhízott amerikai átveszi az irányítást, és fellázadnak: szabadon akarnak meghalni. United 93? Igen, a gép, a járat neve is belénk égett. Az egész film egy nagy-nagy sztereotípia: meg sem kell néznünk, pontosan tudjuk, mi történik. Vajon miért sejti az ember, amikor beül a moziba, hogy mulatságos gesztussal a terrorista kitűzi a botkormányra a Capitolium-képet?
A kitűnő sorrendben, lélegzetelállító ritmusban egymás mellé vágott, immár örökzöldnek számító CNN-képsorok kiegészülnek valamivel: a döbbenettel az arcokon. A film értékét az adja, hogy meggyőz: ez a döbbenet ugyanolyan valóságos és megjátszhatatlan, mint volt 2001-ben, amikor a világ (egyik része) leroskadt a tévé elé, és nem jutott szóhoz. És még volna egy piros pont: Greengrass nem démonizálja a terroristákat. Az utasokat sem isteníti.
E hálás témáról nehéz volna rosszul lenyúzni a sok rend bőrt. Habár... amúgy is megbocsátana a nyugati befogadó.
Igaz, azon már rosszmájúan töprenghetünk, miért esik elég közel egymáshoz két ilyen tematikájú több-mint-film bemutatója? De feltételezzük, hogy ez csak a konkurencia játéka, nem pedig a propagandaipar véletleneket kizáró műve.
