Joggal hihetnénk, hogy Paul Greengrass és a western találkozása figyelemreméltó mozit szül, ám sajnos mégsem így történt. A direktor ezúttal odahagyja védjegyévé vált dokumentarista stíluseszközeit, ami kényszerű, de logikus lépés – csakhogy az igazi probléma az, hogy szemlátomást nem is tud fogást találni a veretes műfajon.
Megannyiszor eltemették már, ám tetszhalálát mindig csodás redivivus követte: a western, ez az ízig-vérig amerikai filmműfaj évtizedek óta versenyt fut a halállal, miközben időről időre bizonyítja kivételes állóképességét és időszerűségét. A legutóbbi esztendőkben olyan gyöngyszemek öregbítették a zsáner hírnevét, mint A kelletlen útitárs (2014), az Aljas nyolcas (2015), a Csontok és skalpok (2015) vagy épp a Buster Scruggs balladája (2018). Közelítésmódjukban ugyan különböznek egymástól e filmek, egyvalami mégis összeköti őket: az ezredforduló utáni neowestern azon ágához tartoznak, melyet a hagyományos műfaji minták hol radikálisabb, hol óvatosabb korrekciója fémjelez. Ehhez a megnyerő társasághoz csatlakozhatott volna a dokumentarista ihletettségű műfajfilmjeiről elhíresült Paul Greengrass első westernje, A kapitány küldetése is – csakhogy a rendező ezúttal takarékra fogja leleményességét, sőt még a legősibb hollywoodi klisék csábításának is enged.
Pedig a felütés kifejezetten sokat ígér: Jefferson Kyle Kidd kapitány (Tom Hanks), az amerikai polgárháború veteránja vég nélkül járja a déli vidéket, hogy elvigye az Újvilág aktuális híreit a poros kisvárosokba. Felolvasóestjein bombasztikus újságcikkekből válogat, melyekre úgy éhezik a köznép, akár egy falat kenyérre. Kalandjai során egy megszeppent kislányba botlik: a tízéves Johannát (Helena Zengel) a kiowa indiánok nevelték fel, miután igazi szüleit brutálisan lemészárolták. Kidd kapitány magához veszi a kis árvát, és lassacskán a szívébe zárja. Szent küldetésének tekinti, hogy eljuttassa a gyermeket még élő rokonaihoz, így hát a furcsa páros veszélyekkel teli, fordulatokban gazdag utazásra indul, egyaránt dacolva a természet erőivel és az útjukat keresztező haramiákkal.
Greengrass korábban történelmi drámákban (Véres vasárnap / Bloody Sunday), katasztrófafilmekben (A United 93-as), összeesküvés-, kém- és túszthrillerekben (A Bourne-csapda, Zöld zóna, Phillips kapitány) kristályosította ki jellegzetesen dokumentarista stíluseszközeit. Rendszerint olyan témákat választott, melyek egyébként is szorosan tapadtak a valósághoz, de ha mégsem (lásd a teljességgel fikciós gyökerű Bourne-filmeket), akkor ő maga formálta realisztikussá az alapanyagot. Szenvtelen, objektív történetmesélésével, szikár – az érzelmi azonosulást sokszor teljesen kizáró – figurarajzaival, rendhagyó vizuális sziporkáival (intenzív, szapora vágásokkal kísért kézikamerás akciójelenetei a spontaneitás, a természetesség megnövelt illúzióját kínálták) mindig is a hollywoodi történetszervezés és hősábrázolás irányelvei ellen dolgozott. A westernnel azonban idegen terepre tévedt. Szemlátomást nem is tud fogást találni a műfajon. A kapitány küldetése a legkevésbé sem mondható eredeti darabnak. Nem pusztán cselekménysémájával, de főbb motívumaival is ezernyi klasszikust citál: a marcona férfihős és a vadóc kislány kettősére építő (Count Three and Pray, Az utolsó napnyugta / The Last Sunset, A félszemű seriff / True Grit, Lőpárbaj / Shoot Out), s a fehér és indián identitás homályzónáját feltérképező (Törött nyíl / Broken Arrow, Az üldözők / The Searchers, Akit Paripának hívtak / A Man Called Horse, Kis nagy ember / Little Big Man) westernek egyaránt megihlették. Ez önmagában még nem is lenne probléma, ám Greengrass meglepően rosszul sáfárkodik eme impozáns hagyománnyal.
A forgatókönyv olyan, mintha nem is maga a direktor, hanem egy zöldfülű iparostanonc izzadta volna ki magából. Johanna és Kidd kapitány egymásra találásának remekbeszabott jelenetét követően Greengrass öregurasra veszi a tempót – a történet csoszogva-vánszorogva halad előre, s az epizodikus kalandok hiába csigázzák a néző figyelmét (vérszomjas banditák, nárcisztikus kisvárosi zsarnokok és egy óriási homokvihar akadályozza hőseink misszióját), ha a rendező gyengélkedése még a feszültségépítésben is megmutatkozik. Továbbá nem segít a helyzeten, hogy Greengrass ezúttal kifejezetten szűken méri az akciójeleneteket – ami már csak azért is furcsa, mert egy westernben (pláne egy útiwesternben) elengedhetetlenek a fegyveres konfliktusok. Kidd és a haramiák sivatagbéli összecsapása ennek ellenére is perfektül megkomponált, bravúros jelenete a filmnek: bár a rendező – érthető okokból – odahagyja a védjegyének számító dokumentarista stílt, e dinamikus kameramozgásokkal kísért, lendületes tűzpárbaj során végre minden egyes lövésnek súlya van, Greengrass pedig bebizonyítja, hogy szituációs- és ritmusérzéke még mindig bámulatos. Kár, hogy az efféle pillanatokból nem adatik több a nézőnek.
Greengrass szinte valamennyi filmjében erős társadalmi-politikai reflexiók sorjáznak, és bár A kapitány küldetésében ilyesmiből is kevés akad, egyetlen jelenet mindenképpen említésre méltó. Kidd épp hősies szénbányászokról akar regélni vándorútja egyik állomásán, amikor a városka kiskirálya arra utasítja, hogy inkább a helyi – a valóságot arcátlanul elferdítő – szennylapból olvasson fel. A lelkes tömeg azonban mégis a bányászokról szóló – közhelyes, de színigaz – anekdotát követeli, s a vita hamarosan tömegverekedéssé fajul. E kurta, ám sokatmondó jelenetet látván nem nehéz a jelenkor globális médiaviszonyaira, nevezetesen a fake news riasztó térnyerésére asszociálni. Kár, hogy a szerzői öntudatosság csak ezekben a kivételes momentumokban lesz úrrá a rendezőn. A kapitány küldetése máskülönben a rojtosra koptatott sablonok nyelvén fogalmaz: még Tom Hanks álmatag tekintetű hőséből is hiányoznak a markáns jellemvonások. Slágfertig és csupaszív, felelősségteljes és érzékeny – Henry Fonda és James Stewart westernhőseinek modern reinkarnációja, persze a hanksi kisember esendőségével megfejelve. Láttunk már ilyet, nem is egyszer. Ráadásul a színész sokadik kapitány-alakítása (Greengrass nyolc évvel ezelőtti Phillips kapitányában, sőt a szintén tavalyi Greyhound csatahajóban is ugyanez a rang illette a figuráját, nem is beszélve a Ryan közlegény megmentéséről) zavarba ejtően rutinszerű.
Mégsem lehet igazán haragudni A kapitány küldetésére: Greengrass és Hanks második közös mozija ugyan nem sok vizet zavar, szűk két órára ideális választás lehet a műfaj elkötelezett rajongóinak. Vizuális szempontból pedig valóban nagyigényű film: a környezetrajz fantasztikus, s a vad préri végtelenjét pásztázó totálképek rabul ejtenek. Ám miközben a végefőcím pereg, a néző tudatába befészkeli magát a kínzó gondolat: a rendezőnek egy ennél nagyságrendekkel jobb film levezényléséhez is lenne elegendő puvoárja.
