Umberto Eco írja a Casablanca kapcsán, hogy míg egy klisé unalmas, addig száz – egymással termékeny kapcsolatba lépő – közhely érdekfeszítővé válhat.
Talán Kertész Mihálynak és csapatának sikerült ez a performansz, ám James McTeigue rendezése csupán a kliséik halmozásáig jutott el. Mindezt pedig az aktuálpolitikai jelzések bevállalása és a huszadik század történelmi traumáinak délutáni oktatófilmbe illő felsorolása tarkítja, az eszme (hogy csupán egyik megfogalmazását idézzem: „Ideas are bulletproof” / „A gondolatok golyóállóak.”) folyamatos hangoztatása kíséretében. Csoda, ha filmnézés és kritikaírás közben jómagam is a vendetta áldozatának éreztem magam?
Lássuk a kliséket: a Lolita-főhősnő (Natalie Portman, a Besson-féle Léon óta a szerepkör üdvöskéje) és a Frankenstein által életre keltett szörny (a címbeli V őt jelöli, egy maszkos-gálántos úriembert, aki Edmond Dantés nyomdokain haladva harcol az elnyomó kormány ellen) A Szépség és a Szörnyeteg vagy Az operaház fantomja forgatókönyvét játsszák el nekünk. A kontextus a Gilliam rendezte 12 majom apokaliptikus hangulatát, a historizáló, szieszta-időben sugárzott kardozós-partraszállós kalandfilmeket, az 1984 és a Brazil, valamint A per auráját idézi. És a sornak itt még nincs vége: a filmben többször is utalás történik az angol történelem első osztályban tanított hatalomellenes lázadására, a Guy Fawkes vezette parlamenti robbantásra, illetve a tetteit/identitását egy fekete-fehér filmes Monte Christo mintájára alakító bosszúálló, maszkos hős is ismerős már valahonnan.
Ezen alkotóelemeket összegyúrva már elképzelhető a végeredmény, de ha mégsem, akkor kíváncsiságból meg lehet nézni a filmet. Azt azért továbbra sem értem: egy olyan filmes eposzt, mely többé-kevésbé expliciten az Amerikai Egyesült Államokbeli republikánusok és demokraták (avagy a jobb- és baloldal) közti harcról szól, miért kell Michael Moore egyértelműen propagandisztikus, ám legalább álláspontját felvállaló dokufilmje után ismét elkészíteni? Miért kell mindezt angol földre helyezni, ahol a jók és a rosszak egyértelműen a legirodalmibb angolt beszélik, az igazán jók Shakespeare-t citálnak, az igazán rosszak pedig parlamenti felszólalásokat idéznek fel? Miért kell a madárinfluenzának Jay Lenoval és a hatalom gonoszságával kereszteződnie, és miért kell elmondani egy film során mintegy tízszer az embereknek, hogy félelemben nem lehet élni, inkább vegyük le mindnyájan a maszkjainkat, és lássuk be, hogy a legaljasabb terrortámadásokat maga a kormány méri a népre?
Filmként a V mint Vérbosszú olcsó tévészínházra hasonlít, a szereplők belső terekben végeláthatatlan dialógusokat folytatnak, amelynek a monotonitását csak az ügyeletes tévéképernyő premier plánná válása töri meg. A történelmi utalások és sci-fi-elemek keverése az összeesküvés-elméletekkel és a biológiai fegyverekkel (e) mozifilmben nem mutat jól, hisz ezek a műfajok alapvetően különböző konvenciókat vonnak maguk után. A szekvencia pedig, amelyben a tiszta (amerikai) lelket szimbolizáló vastag szemüveges, kövérkés kislány leveszi arcáról a szolidaritásból felöltött Guy Fawkes-maszkot és felnéz az égre, ahol tűzijáték/robbantás (az angol parlamenté, természetesen) rajzolja ki a V-t, igazi feloldozás, hisz a film végén látható.
