A II. világháború bűnös Németországáról játékfilmet készíteni mindig hálás téma – legalábbis sokan még mindig ezt a nézetet vallják; az utóbbi időben különösen a német filmgyártásban.
A múlttal való szembenézés – több-kevesebb sikerrel – már jópár évtizede folyik a német társadalomban, így filmművészetében is. Ennek ellenére még a 21. századra is akad elsüthető petárda, amivel színesíteni lehet e vészterhes korszakról kialakult egyre tarkább (és emiatt talán egye valótlanabb) képet. A közelmúlt legismertebb próbálkozása a Hitler utolsó napjaival foglalkozó A bukás című film volt, majd nem sokkal ezután került a mozikba – mérsékelt sikerrel – A kilencedik nap, Volker Schlöndorff legutóbbi munkája. Érdekes módon akad – a történelmi háttéren kívül – más kapcsolódási pont is a három film között.
A bukás Hitler „demisztifikálása” mellett a Harmadik Birodalom utolsó napjaival, valamint a nemzeti szocialista elvek tarthatatlanságával és az ebből jövő tébollyal foglalkozott. A történet hátteréül Traudl Junge, Hitler egykori titkárnőjének elbeszélései szolgáltak, és bár ezek valóban Hitler és környezetének emberibb (ettől persze nem kevésbé elítélendő) viselkedését, arcát mutatták meg, sajnos nem szolgáltak elegendő erővel ahhoz, hogy a film nézőjének figyelmét több mint két órán keresztül lekössék. A vontatott és sokszor túlrészletező elbeszélésmód, valamint a nem mindig életképes kamarajelleg következményeként a film gyakran leült. A kilencedik nap című film szintén dokumentumokon, megtörtént eseteken alapszik, még ha ezekhez nem is olyan következetesen ragaszkodik, mint a Hitler-film. Középpontjában egy egyszerű ellenálló luxemburgi pap áll, aki kilencnapos eltávozást kap a dachaui lágerből, hogy rávegye püspökét a németek egyházpolitikájának támogatására (a pap szerepében Ulrich Matthes, A bukás Goebbelse). A film ennek a kilenc napnak a történetét meséli el, aminek fő témája a felügyelőtiszt és a hitében megingatható pap szellemi-lelki párbaja, hitvitája – szintén egy kamaradarab. A most mozikba kerülő, európai filmdíjakkal jutalmazott (Oscar-jelölt) Sophie Scholl-film jól illeszkedik ezen alkotások közé mind felépítésében, mind jellegzetességeiben.
A tények: a Fehér Rózsa elnevezésű ellenállócsoport 1942 júniusa és 1943 februárja között működött, és hat náciellenes röplapot készített. A mozgalmat öt müncheni egyetemista, Hans és Sophie Scholl, Christoph Probst, Alexander Schmorell és Willi Graf alapította, valamint közreműködött az egyetem egyik professzora, Kurt Huber is; a csoport távolabbi köréhez még számos diák, tanár, orvos, író, könyvkereskedő tartozott. Amíg az első négy röplapot csak pár százas példányszámban készítették el, az ötödiket 1943 januárjában már közel 9 000 példányban szórták szét Németország déli városaiban és Ausztriában. 1943. február 18-án Göbbels a sztálingrádi vereséget követően kihirdette a totális háborút; a mozgalom ugyanerre a napra tervezte hatodik röpiratának a szétosztását a müncheni egyetemen. A tervet végrehajtó Scholl-testvérpárt azonban rajtakapták akciójukon, majd február 22-én Probsttal együtt a népbíróság elítélte és kivégeztette őket. Az esetet további kivégzések és letartóztatások követték.
A film a 18-a előtti éjszaka és a kivégzés közötti öt nap eseményeit meséli el két órában. A kezdőjelenetben megismerkedhetünk a mozgalom meghatározó alakjaival, és áttekinthetjük a nagy nap előtti utolsó előkészületeket. Jó párbeszédek és visszafogottság jellemzi az első jeleneteket, ami kicsit megborul a másnap reggeli események ábrázolásakor. A feszültséggel nincs semmi gond, a vágás jó, érezni az idő sürgetését és a lebukás fenyegető veszélyét, de az ezt aláfestő modern „drum beat” kicsit elárulja a rendező addigi igyekezetét. Ez a zene máskor is felcsendül a filmben – mindannyiszor idegenül hat. Nem titkolt szándékuk ezzel a készítőknek, hogy a fiatal közönség számára fogyaszthatóbbá tegyék így a filmet, de ehhez a zeneválasztáshoz más vágási és szerkesztési stílus passzol. A testvérpárt elkapja a túlbuzgó portás, és az egyetem vezetősége elé kerülnek, ahonnan a Gestapo nyomozóival távoznak. A szerencsés színészválasztásnak köszönhetően a film sikerültebb jelenetei következnek. Sophie (Julia Jentsch) a kihallgatások elején természetesen mindent tagad és bátyjával korábban összehangolt történetüknek hála, majdnem megmenekül. Már csak a pecsét hiányzik az elbocsátó nyilatkozatról, amikor kiderül, hogy a házkutatáskor leleplező bizonyítékokat találnak bátyjánál. Ettől kezdve nincs értelme tagadni; az egyetlen cél, hogy rajtuk kívül senki se lepleződjön le a mozgalomból. Sophie elfogadja sorsát, és a vallatás két világnézet izgalmasnak szánt párviadalává válik. A kihallgató tiszt, Mohr szerepében Alexander Held brillírozik, akinek riposztjain érezhető a rendszerbe vetett hit bizonytalansága és olykor csodálat is a lány állhatatossága láttán. A felállás imponáló, de a párbeszéd olykor megbicsaklik, a néhol kiáltványnak is beillő mondatoknak köszönhetően (a forgatókönyvírók tudatosan csempésztek a párbeszédbe a mozgalom röplapjaiból vett idézeteket).
Noha a Sophie Scholl-esetről 1982-ben két film is készült, a 2005-ös alkotás készítői előtt új lehetőségként jelent meg az egykori kelet-német levéltárak kutathatósága, így aztán pontos adatokat szerezhettek a kihallgatás és a per eseményeiről. Mindezek következtében a film roppant szikár és egyenes vonalvezetésű, tárgyilagossága és tényszerűsége mindkét kulcsszekvenciájában – a kihallgatás és a tárgyalás – tetten érhető. Míg azonban az előbbinél érezhető a drámaiság, addig a tárgyalás elmerül a teatralitásban. Kirakatper lévén ezzel nem is lenne baj; a színpadiasság a színészek játékát jellemzi. A népbíróság feje, a hírhedt Roland Freisler inkább erőltetett, mint félelmetes, így a vele folytatott vita is kicsit ügyefogyottá válik.
A készítők azzal, hogy szűk terekre korlátozták a film cselekményét, lemondtak a történelmi hátteret felvázoló, látványos megoldásoktól. Cserébe apró utalásokkal próbálják jelezni a politikai-katonai eseményeket (a fogdában Goebbels rádióbeszéde hallatszik a háttérben; Sophie utal a keleti fronton szolgáló jegyesére stb.). Mindezek nagyon jól működnének, ha a film egy fél órával rövidebb lenne, így azonban a figyelem sajnos gyakran lelankad. A mű vontatottságában utoléri A bukást, a párbeszédek parázs jellegét tekintve pedig elmarad A kilencedik nap-tól.
