A Lucky Stantonja megbékél életével és közelgő halálával, ahogy a színészlegenda Stanton is tette, aki az evilági szarságokat és saját rejtélyességének jelentőségét is cigifüstbe burkolva fújta boldogan a semmibe.
Tavaly szeptemberben 91 évesen meghalt Harry Dean Stanton. Minden idők egyik legenigmatikusabb, mitikusságában is közelinek tűnő karakterszínésze a Lucky-val búcsúzott el azoktól, akik évtizedeken átívelő emlékezetes alakításainak körbeírhatatlan rejtélyessége mögé kívántak lesni abban a reményben, hogy hátha végre fény derül a remetelét el- és kivonultságában éldegélt legenda titkára. John Carroll Lynch (többek között ő játssza a Fargóban Normot, aki csinált pár tojást) első rendezésében azonban Stanton nem mond kitárulkozó istenhozzádot nézőinek, csak megismételhetetlen és emberi nyelvre lefordíthatatlan szomorkás mosolya mögé bújva mutat be nekik, a lehető legjobb értelemben véve. A Párizs, Texas után több mint 30 évvel (egyébként Wim Wenders remekművére utal a Lucky első pár képe is) hasonló, de ha lehet, még nagyobb erővel áll újra főszerepbe, noha ez az erő esetében nem a vallomásos, saját leplét magáról lerántó színészikonok ereje. Stantonnak ilyesmije soha nem volt. Senki nem fogja tudni ezért megmagyarázni, hogy miként tudott magáévá – és így örökre emlékezetessé – tenni olyan mikroszkopikus szerepeket, mint Brett A nyolcadik utas: a Halálból, mint a Menekülés New Yorkból Brainje, vagy mint bárki, akit David Lynch filmjeiben játszott. A Lucky sem segít feltárni a titkot, de ezt a titkot jobb csak nézni.
A Lucky egy 90-es éveiben járó (járdogáló) ateista, mogorva, megfáradt agg cowboy ráérős szellemi és fizikai konfrontációja a rohadtul elmúló idővel egy olyan lerúgott társadalmi porhüvellyé vált tipikus déli határmenti porfészekben, melyben Stanton is élt. A Lucky – nem is palástolva szándékát – Stantonról szól, Stantonra és Stantonnak íródott. Ezért akár tipikus színészfilmnek is lehet nevezni, melynek párvonalas története ürügy az alakításhoz, ami azonban itt egy utolsó, nagy, merőben önreflexív szentenciákkal teli alakítás.
Ugyan a film játékidejét szinte kitölti Stanton fáradt, mély és beszédes ráncoktól barázdált arca, a hattyúdal azonban – akármennyire is akar – mégsem tud a színész színészetéről szóló gyászmisévé emelkedni, mivel a színész színészete nem engedi azt meg. Stanton nem széles repertoárjától vált azzá, akivé. Kiállt a kamera elé és kiállása beszélt helyette, többnyire megfejthetetlen rébuszokban. Ő volt ott az adott karakterben, de mégis, valahogy az adott karakter is. Nem magát alakította, inkább talán magából alakított. Így van ez a Lucky-ban is, melynek napcserzette színpalettája és egyszerű díszletei között a remek mexikói dalokra vánszorgó, sokat néző, keveset mondó, mindenre szentségesen és megvilágosultan szaró Stanton magyarázhatatlan művészetének egyes elemei talán hatásosabban áteresztődnek a vásznon, mint korábbi, kisebb szerepei esetében. Ugyanakkor ez nem jelent sok mindent, ami főként annak fényében bajos, hogy John Carroll Lynch filmje jócskán bővelkedik a Stanton-reflexiókban, utaljanak azok életművére, vagy életére.
A Lucky számvetés az elmúlásról, meditáció az idő végén, élet és halál metszéspontjának arcba mászó vagy épp szofisztikált szimbólum-tárháza, egy bölcs és szívet-lelket megmozgató a Dios valakitől, aki úgy ment el, ahogy magát megismerni engedte. Nem nehéz párhuzamot találni épp ezért a Lucky és Sophie Huber 2012-es Partly Fiction című Stantonról szóló dokumentumfilmje között. Ahogy Huber, úgy Lynch sem tudja kibányászni az aszott, közelgő halálával lekezelő láncdohányos, zen-szerénységben megtisztult Stanton valós- és vászonkarakterének lényegét, a köztük lévő vagy nem lévő lényegi különbséget. Huber és Lynch viszonylagos sikertelensége pedig Stanton igazi sikere, aki a Partly Fictionben – melyben, dokumentumfilm ide, dokumentumfilm oda, élete alakítását nyújtja – masszív és megingathatatlan önazonosságának kinyilvánításaképp magát egyszerű senkiként azonosítva néz szembe azzal az egyetemes, végtelen és üres véggel, melyben nem csak az ő misztériuma és legendáriuma válik semmivé, hanem minden és mindenki más is. Stanton buddhizmus nélküli buddhizmusában az enyészet jelentéktelen részét képezni katartikus, felszabadító dolog. A Lucky Huber filmjének spirituális fikciós folytatásaként, vagy inkább duplikátumaként beszél minderről, noha sajnos csak addig jut, hogy felmondja a Partly Fictionben jóval kevésbé szentimentális kontextusban elhangzott velőtrázóan tiszta gondolatokat. Ezekben a gondolatokban pedig pontosan a stantoni rejtély megfejtésének abszolút feleslegessége és céltalansága mutatkozik meg.
A Lucky Stantonja megbékél életével és megbékél halálával, ahogy az a Stanton is tette, aki az evilági szarságokat cigifüstbe burkolva fújta boldogan a semmibe. Lényegtelen, hogy ki volt ő valójában a nagy és örök és gyönyörű múlandóságban, ember a színészben vagy színész az emberben, a lényeg az, hogy már nincs, viszont az elkerülhetetlen elfeledés pillanatáig valamiképpen – emlékeinkben vagy épp filmjeiben – mégiscsak van és lesz is.
