A 14. Jameson CineFest idei válogatói egyetlen magyar filmet hívtak meg a versenyprogramba. Mint azt a premier előtt a vászon elé kipenderült szervezők hivatalból megemlítették, a Hetedik alabárdos az első napvilágra jött produkció az ötből, amely a Magyar Nemzeti Filmalap inkubátor programjának keltetőjéből dugta ki a fejét. Persze élesen le is csaptak rá a szervezők, bár szerintem nem tudhatták, hogy a fesztivál immáron nívós felhozatalhoz szoktatott közönsége fejvesztetten menekül majd a bemutató után.

A Hetedik alabárdos pontosan olyan film, mint az a színdarab, amelyet meg akar filmesíteni, sőt, talán még olyan se, hiszen azon, bár kínomban felnyihhantottam magam is. Ám egy jó vígjátéknak illene olyannak lennie, hogy nézőtársaimmal egyetemben a torkomból kigyöngyöző kacajokat csak a visszaszívott fókaröhögés, könnyeim elkenése és rekeszem fájlalása szakítsa meg. Na, itt ebből nem lett semmi. Szóval egy középszerű filmről elég nehéz frappáns sziporkákkal elbűvölő szólamokat zengeni, nem is fog menni.

Elsőként már csak azért sem, mert a dialógusíró, aki elvileg a verbális humor kiapadhatatlan forrása kellene hogy legyen, már eleve elzárta majd' az összes csapot, amin így csak pár tréfa tudta kipréselni magát. A közönség meg csak tátogott, mint liba az esőben. No nem akarok túl szigorúnak tűnni, mert néha valóban úgy festett, hogy mégiscsak sikerült némi ötletességet csepegtetni a párbeszédekbe. Például a tanár urat megszemélyesítő Újlaki Dénes kutyás poénja nem volt rossz, de lehet, hogy a MANCS mozgalom meg a kutyabarátok és egyéb gombszeműek köre ezt holnapra úgyis kivágatja. Másodszor: a számos esetben monologizáló főhős saját történetének narrátorává vált, és ez is csak egy mesterien megírt, előre átgondolt könyv esetében lenne járóképes, ilyen slendrián módú megfogalmazásban ez csak sántítást eredményezett.

A történet a színház világába kalauzolna el bennünket. Ezt pedig jól elkapni úgy, hogy a nagyközönséget valóban érdekelje a dolog, elég nehéz feladatnak tűnik. Láthatjuk ezt számtalan esetben, mikor is jó kisugárzásúnak látszó színházi embereket hívnak meg délutáni beszélgetőműsorokba, hogy meséljenek a kulisszák mögötti élményeikről. Ezekről számos esetben kiderül, hogy unalmas tökfilkók, akik csak a saját vicceiken képesek nevetni, amiket persze a kutya sem ért. Na, nem azt mondom, természetesen vannak jó színházi filmek. De azokba soha nem árt némi csavart csempészni, példának okáért kivinni Thália rivaldától sápadt papjait a napfénybe, vagy legalábbis más környezetbe helyezni őket. Bereményi Géza ezért dobbantott nagyot A turnéval, és talán ha Koltai Róbert is veszi a fáradságot, és képes eltávolodni Illetékes elvtárs figurájától, akkor még a Szamba is bejöhetett volna, vagy hogy nagyvonalú legyek, a Csak szex és más semmit is hajlandó vagyok belopni a léc fölé, mert a maga műfajában azért nem volt rossz. A műfaj mellékesen a vígjáték, mely kritériumainak a Hetedik alabárdos életlen poénjaival csak nagy visítva felel meg.

Persze értem én, hogy a színészi szerepkörök eltúlzott megvalósítása volt az eredeti elképzelés. Még azt is mondhatom, hogy Nagy Ervin rendesen meg is nevettetett volna a mindig bömbölő vezető színész és alfahím direkte eltúlzott kombójával. Csak hát ott van az örök igazság, ugye, „sose nyomjál full kretént!” Ez fokozottan érvényes Mohai Tamásra, aki valóban kellő önazonossággal hozza az ifjú és feltörekvő, meg nem értett zsenit. De girhes tombolása sokszor olyan fába szorulttá változtatja a figuráját, mintha fake Linkin Park-koncertet látnék egy hamis DVD-n. Sárközi-Nagy Ilona szenvtelenségével nem volt igazán gond, bár a problémakör, miszerint hol rejtőzik az ember a színész és a szerepek mögött, nyilván megint eszembe juttatja a már idézett Kirk Lazarust (Trópusi vihar). Sokkal rosszabb, mi több, indokolatlanabb volt az ukrán maffiának dolgozó lány, Olga (Kalocsai Mercédesz) szerepeltetése, mely újabb súlyozás volt a produkció övén, hogy a mélybe húzza azt. Murányi Tünde teljes egészében hozta a színházért élő bürokratát, játéka még akkor sem volt túlzó, mikor a történet írója, képzelt humora is elhagyván, az abszurd felé próbálta kormányozni a sztorit, és bevágta egy Trabantba. Teljesen rendben volt, akárcsak Bezerédi Zoltán színházigazgatót karikírozó jelenléte. De ő már, mondjuk, számtalanszor bizonyította, hogy profi.

Újlaki Dénes a már említett kutyás poénnal maradt emlékezetes, bár kíváncsi lennék, milyen fajta volt az eb, mert hát ismerjük a gazdák és kutyák közti hasonlóságról terjedő pletykákat. (Egyébként kiderül. Nem az.) Ám kifejezetten üde színfoltként ficcent be a sztoriba a TTT-t alakító színikritikus. Egy hárombetűs monogram már eleve nagy segítség abban, hogy komolyan vegyék az embert. Pont a tűrt, tiltott, támogatott kultúrpolitikai korszak sokszor vitriolos tollú MGP-je is eszünkbe juthat. De Dióssi Gábor esztétikai élvezete közbeni felsikkantása vagy a gömbnyalókával való incselkedése úgy megy el a falig, hogy a végén nem ütközik bele. Felbukkanása jót tett a filmnek, kár, hogy csak rövid időre.

Ruszina Szabolcs polgármestere már-már vágyat ébreszt az emberben, hogy kiderítse, miért is hiányzik a politikusokból a jószándék. Egyébiránt teljesen otthonosan hozza a figurát, szimpátiám már nem először nyerte el az évek során. Még a stáblistán ugyan hátul kullogó Majzik Editen is látszik, hogy színházi büfésnő megformálása közben volt kikből merítenie. Grimaszai nyomán teljesen otthon érzi magát az ember, ha dolgozott már színházban. Jelzem, én igen. Pont ebben, amely a filmnek is díszletéül szolgált. Nem emeltem még ki Ónodi Gábort, akire tényleg nagyobb feladatot is lehetett volna bízni, mint Pali megformálását. Nem csak kinézetében, hanem játékában is megvan az, ami táptalaja lehetne egy igazán jó vígjátéknak – és végezetül nézzük meg a főszereplőt, Bánky Gergelyt, akiről már több ízben hitték ugyanezt, de – mint máskor sem – ez most sem volt így. Minek ismételni?

A szétálló rőzsével is balféket üzenő figurát ugyanis láttuk már pár vígjátéki próbálkozásban. Nem azt mondom, hogy anyukásan megfésülve, lenyalt hajjal is próbálkozhatna valami másféle megformálással, mert feltehetőleg a szűk látókörű döntnökök kalodája, hogy bohócnak maszkíroznak egy színészt, mert csak úgy tudják elképzelni, mint csetlő-botló szerencsétlent, ha már főhős egy magyar vígjátékban. De ki kell ábrándítanom őket is, ahogyan Bánkynak is üzenem, hogy változtatni kéne, mert mint mindig, most is jobban kacagok, ha kucolják a talpam, pedig rohadtul nem vagyok csiklandós.