Az nem különösebben meglepő, hogy Miklauzic Bence harmadik mozifilmje, a Parkoló sokban hasonlít korábbi munkáira, amilyen az Ébrenjárók, A zöld sárkány gyermekei vagy a Hőskeresők. Az viszont már talán annál inkább, hogy nem rosszabb azoknál, sőt.
A Légiós (Lengyel Ferenc) egy háztömbök közti foghíjtelken elterülő pesti parkoló őre és tulaja egy személyben. Megjelenik nála egy dúsgazdag nagyfőnök (Szervét Tibor remek) egy ‘68-as Ford Mustangban. Rögtön beállna az egyetlen fedett helyre, ami azonban valamiféle rejtélyes szentély a Légiós számára. Az üzletember rosszul viseli a visszautasítást, presztízskérdést csinál a dologból, de konokságért a Légiósnak sem kell a szomszédba mennie.
A Parkoló jellegzetes és személyes Miklauzic-mozi. Az Ébrenjárók, A zöld sárkány gyermekei és a Hőskeresők után a főhős ismét kiszolgáltatott, peremre csúszott underdog-kisember melós, aki egy arrogáns és gazdag feljebbvalója ellen lázad a maga módján, az ábrázolásmód pedig kapitalizmus- és társadalomkritikus, na meg szociálisan érzékeny és realista (amibe azért fanyar humor is jut bőven). A többszereplős, Tarantinót és Iñárritut idéző Ébrenjárók után ezúttal is a szerencsétlen véletlen hoz össze markánsan különböző karaktereket, a küzdőtérként funkcionáló címszereplő helyszín pedig a raktárban játszódó A zöld sárkány gyermekeit idézi, ahogy a két, más-más világból származó főhős sötéten komikus konfrontációi is. A Légiós – mint az idegenlégiót is megjárt, ködös múltú karakter – kívülálló hős, akárcsak az ázsiai bevándorló A zöld sárkány gyermekei haverkomédiájában vagy az amerikai kamionsofőr a Hőskeresőkben, a mikroközösség rendjét felborító katalizátor pedig ezúttal a nagyfőnök.
E filmnek persze más előképei is vannak. Miklauzic munkája az Üvegtigris, a Kontroll és az Isteni műszak melósvígjátékait is felidézi, a két főhős összekülönbözéséről akár a Párbaj (Duel) és a Förtelmes főnökök (Horrible Bosses) is eszünkbe juthat, kiégésükről pedig az Összeomlás (Falling Down), veszedelmes viszonyukról a Kiképzés (Training Day) és az Oldboy, a Légiós parkolójáról és a Mustangról meg a Collateral – A halál záloga. A Légiós és a nagyfőnök Jamie Foxx álmodozó taxisofőrjének és Tom Cruise übermensch-bérgyilkosának kiköpött másai, az autó pedig egyszerre zárt szituációs helyszín és szimbolikus MacGuffin. A főhősök idővel már-már szomszédoknak is nevezhetőek, és ahogy hecceik eldurvulnak, arról többek közt a Jószomszédi iszony (Duplex) és a Rossz szomszédság is beugorhat.
A két főhős protagonista-antagonista, sőt spirituális mester-tanítvány és apa-fiú párost alkot, akiknek a harca fizikálisról szellemi síkra terelődik át, a tortadobálós komédiának ígérkező film pedig visszafogott dramedyvé alakul. Nem csak szegény, provinciális hős és gazdag, intellektuel antihős, de két szélsőségesen ellentétes világnézet is összecsap: a Légiós sok traumával a háta mögött már túljutott a mélyponton, befelé fordul, privát utópiát alakít ki parkolójában (amit a stresszmentes, de rosszul fizető meló is jelképez), a szintén kontrollmániás, de érzéketlen és gátlástalan nagyfőnök képében pedig a rögvalóság rondít bele ebbe az eszképista mikrokozmoszba. Ez a morális dualitás viszont csak a kiindulópont, a film világképe a továbbiakban minden, csak nem fekete-fehér, Miklauzic munkája mindvégig hiteles marad. A Parkoló tehát nagy univerzális kérdésekről szól szerény díszletek közt: egyhelyszínes kis büdzséjű filmként talán ez a rendező eddigi legsikeresebb vállalása. A mozi fő erősségei a színészi játék és a Cannes-ban a ScripTeasten díjat nyert forgatókönyv, melyeknek közös pontja is van a bikanyakú és szófukar karaktert hozó Lengyel személyében.
Ami a film hátulütőit illeti: a Miklauzic és Lengyel mellett Hegedűs Bálint által jegyzett forgatókönyv tanítani való, de túlságosan is, azaz akadémikusabb a kelleténél szimbolikájában, ráadásul néhány klisé is becsúszott, lásd a két főhős háttértörténetét vagy egy-két régi ismerős geget. Műfaji alapkoncepcióból – valahol a pszichothriller és a fizikális (slapstick, börleszk) komédia között – fejlődik dráma, aminek az a hátránya, hogy se közönségfilmként, se művészfilmként nem átütő a mű, mindkettő publikumának okozhat kisebb csalódást. Miklauzic korábbi mozifilmjei is bírálhatóak amiatt, hogy alapötletük inkább egy-egy rövidfilmre lenne elegendő, és ennek okán még másfél óra alatt is többször leül a cselekmény – mindez e műről is elmondható. Markáns történet helyett az összezárt főhősöké a játékidő: pl. a finálé előtt az alkotók a kelleténél tovább koncentrálnak a karakterek önálló drámai szálára, visszaidézve az Ébrenjárók kvázi-szkeccsét. A Hőskeresőkben azért nem volt üresjárat, mert csupán egyórás tévéfilmként készítették el – a Parkoló sem mutatna rosszabbul a tévéképernyőn, mint a moziban, forgatókönyv-központúsága, maroknyi szereplője és kamaradrámába illő helyszíne miatt televízióra is elég lett volna leforgatni, az alkotók nem használják ki a széles vászonban rejlő lehetőségeket.
A Parkoló erősebb műfajiságú, közönségbarátabb mozi a rendező korábbi munkáinál, de nem felszínesebb azoknál. A „filmrendszerváltás” óta készült újgenerációs magyar filmek közül a legjobbak közt a helye, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlannal és a Fehér istennel játszik egy ligában.
