Emberi jogi dokumentumfilm fesztivál – a jelző bizony azt mutatja, hogy nem könnyed darabok alkotják a felhozatalt. Fájdalmas, keserű témák, lehetetlen élethelyzetek, megtört arcok villannak fel a filmekben. Persze lehet ezt sokféleképp tálalni, de tudjuk, hogy a legtöbb esetben nem fogunk nevetni a moziban. Mégis mennyire jó, amikor ennyi szomorúság közt akad film, ami könnyesre nevettet – talán nem véletlen, hogy egy ilyen alkotás vitte el a nyolcadik Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál közönségdíjat: Az ősz aranya Jan Tenhaven rendezésében.
Öt nap, három mozi, több mint 40 film. Nemzetközi, magyar, archív, Balkán és Třeštíková-retrospektív szekció. Meg még egy kis vizuális laboratórium és diákverzió – csak hogy aktívan, és az ifjúságnak is legyen mit. Megmutatni, aztán megvitatni persze. Háború, szegénység, kisebbségek, drogok, kurvák, hajléktalanok – kihasználók és kihasználtak. Ennek a fesztiválnak mindig lesz témája sajnos, és bármi is legyen a mi kis közép-európai mindennapi valóságunk: a Verzió mindig meg tudja mutatni, hogy van ezerszer rosszabb. Persze tudjuk is ezt, nem vagyunk hülyék, de hajlamosak vagyunk saját romjainkba feledkezni egészen addig, míg az arcunkba nem csapnak egészen megdöbbentő tényeket, sokszor földrajzilag nem is olyan messziről. Mindig a saját poklunk az, amivel a legnehezebb megbirkózni, de mások poklából sokat tanulhatunk. Ha mást nem, hát alázatot és tiszteletet. Ránk fér.
Beteg világok
Csak akkor tanulhatók a fent emlegetettek, ha a készítő is alázattal és tisztelettel tud a témához közelíteni, lévén minden esetben kényes kérdésekről van szó. A téma kiválasztása után ez adhatja meg az alapot egy jó film elkészítéséhez. Ahol ez az egyensúly megvan: A mi iskolánk (Şcoala noastră, r. Mona Nicoară, Miruna Coca-Cozma). Ez a tökéletes nyitófilm. A téma: roma gyerekek sorsa Romániában – szegregáció kontra integráció. A téma lerágott csont lehetne, tudod, hogy nem lesz happy end. Pedig felvillannak nagy remények: „befogadó” városi iskola, helyi iskolaépítős projekt... A projekt működik, a ház felépül, de a gyerekek elvesztődnek az oktatási rendszerben. Majd marad a speciális iskola rácsos ablaka, meg a kifestő negyedikes gyerekek foglalkoztatása. Kegyetlen valóság, szegénység és kitaszítottság. Az alkotó intim közelségből tudósít, de tartja a határokat – csak így tud működni a film. Csak így lehet hiteles a keserű életek, elveszejtett sorsok meséje, ebbe a félelmetesen szép képi világba bújtatva.
A tálalás. Nem elég a szikár dokumentáció, nem elég egy olyan kísérlet, mint a 48 (r. Susana de Sousa Dias). A nagyközönségnek semmiképp. Nagy ötlet csupán kitartott archív fotókkal illusztrálni 48 évnyi portugál diktatúra kínzásainak és börtönéveinek személyes beszámolóit, de inkább kiállítóteremben működhet ez. Lassú, finom aláfestés kegyetlen valóságról árulkodó vallomások mögött, de 93 percen át sok. Illetve kevés, mint vizuális kapaszkodó. Mindamellett ebben az esetben tökéletesen tetten érhető az alázat persze, csak az önmagában kevés, mert hiába letisztult az anyag, nem elég. Többet akarok, mind képben, mind információban. De távol maradok – belefáradok az arcokba, belefáradok a hiányba, hiába érdekel a téma.
Van hogy leginkább megnyugtat, hogy a téma kontinensnyi távolságból kerül a vetítővászonra. Az amerikai mikrovalóságok értetlen durvaságát jobb a messzeség biztonságából szemlélni. A kárhozat gyermekei (r. Tyler Measom, Jennylin Merten): fundamentalista mormonok menekülése majd visszatérése az elszeparált közösségbe. Érdekes módon túlnyomó részben fiatal lányok, fiúk és felnőtt nők szöknek el, a sokszor két-három-tíz feleséggel bíró férfiak nem akarnak menekülni. A film a szektából való kiszakadás utáni élet nehézségeit taglalja – elkeseredett próbálkozások a visszailleszkedés terén, olyan apró buktatókkal, mint az állandó lakcím hiánya – enélkül nem járhat iskolába az újrakezdést akaró kamasz... Beteg világ. Majd Amerika másképp: halálbüntetés – Dudálj az életedért! (r. Arnaud Gaillard, Florent Vassault) – majdnem kivégzett ártatlan, a kivégzést néző család, ellentüntetők, végrehajtók, egy halálsoros rab édesanyja. S az önmagában kifacsart kérdés: vajon humánus halál-e a méreginjekció... Olyan filmek ezek, amik ha csak érintik a témát, már azzal is kedélyt borzolnak, és olyanok, amik ha nagyon belemennek, akkor sem tudnak elmondani mindet. Talán nem is lehet.
Van Hely a nap alatt (r. Leonard Retel Helmrich) – a film reprezentatív, indonéz szegénynegyedi körkép. Átható, meggyőző és szép munka, mégis zavar a fel-felbukkanó megrendezettség, még ha valójában nem is hazudik a film, és még ha valójában szép és erős jeleneteket is rendeztek meg. De ha a chili nem csíp, akkor minek szórják a húsra, azon túl, hogy jól mutat tálaláskor. A sztori a szegény család egyetlen reménységéről: az okos, ámde árván maradt, majd befogadott unokahúg megregulázásáról szól, a lány útjának egyengetéséről: nagymama vidékről a városba utazik, majd még hitelt is vesz fel a házára, hogy tudja fizetni unokája tandíját. Önfeláldozás. De vajon miért? Vajon tényleg sikerül a lánynak? Vajon tényleg nem felejti el honorálni azt a támogatást, amit lázadó kamaszként kapott? A jövő titka, a jelen gyermeke.
Politika és egy kis lánysors még, ízelítőül
Hodorkovszkij (r. Cyril Tuschi), Bányásznap (r. Andrej Griazev) és A másik Chelsea (r. Jakob Preuss) – kicsit orosz, kicsit politikai, kicsit bányászós. Melyik mennyire és melyik miért? Hodorkovszkij, a fiatal olajmágnás politikailag útban volt, nem keresett egérutat, ezért félreállították. Most Szibériában várja meghosszabbított börtönbüntetésének végét. Kérdések hadát járja körbe a film, Hodorkovszkijhoz közel álló emberek beszélnek a miértekről, míg a film végén maga a fogoly is megszólal pár perc erejéig – bebörtönzése óta Cyrill Tuschi volt az első, aki lencsevégre kaphatta és kérdezhette a híres rabot. Alapos, merész és kreatív munka a film, valójában megválaszolhatatlan kérdésekkel. Politika kicsit másképp: A másik Chelsea-ben Rinat Ahmetov, ukrán milliárdos focicsapata, a Sahtar Donyeck két szurkolója a sztár. Az idős szénbányász a B-középből, és a fiatal politikus a VIP páholyból: kinek mit és hogyan jelentenek a győzelmek... Szép, de keserű párhuzam egy remek filmben. Bányásznap – ellehetetlenített bányászcsalád az Isten háta mögött (ahol a 35 éves ember már öreg a munkavállaláshoz). Van, aki mégis tud küzdeni, van, aki feladja, van, aki a kényelmes majd-lesz-valahogy-addigis-van-a-drog oldalt választja, és van, aki belehal. Három összefonódó valóságszalag a Szovjetunió árnyékából. És van még egy kihagyhatatlan ráadás: A súlytalanság állapota (r. Maciej J. Drigas) a szovjet űrprogramba kalauzol, soha nem hallott félelmeket, soha nem látott képeket, soha nem emlegetett kísérleteket mutat, amelyek mind annak a csodának a velejárói, hogy az ember az űrből látja a Földet. Van, akinek nem érte meg...
Két felháborító lánysors. Egy rossz és egy „jó" film. Karla érkezése (r. Koen Suidgeest) az előbbi. Karla 19 éves anyja az utcán él, hajléktalan. A film pedig öncélú és bosszantó. Én nem akarok papírdoboz bölcsőben ringatott újszülöttet látni olyan nő és férfi kezében, aki nem becsüli meg a gyerekét. Ez nem egy filmtéma, ezt nem lenne szabad végigkísérni kamerával egy éven keresztül. A jó film a Sophiát szeretni (r. Ohad Itach). De a „jó" film is talán csak azért jó, mert „jó a vége, fuss el véle". Sophia drogos utcalány, aki szüleivel él, s alkalomadtán anyukája viszi el dolgozni. Véletlenül készült ez a film, a rendező zseniális figura, csak egy riportot akart készíteni a prostitúcióról, de aztán majd' egy évig kísérte Sophia életét, s amikor már nem volt mit forgatni, mert már mindent látott, s elköszönt volna a lánytól, az azt mondta neki, hogy inkább jó útra tér. S így is lett. Sophia letette a szert és visszavonult az utcáról... Így hát ez is leforgattatott, s a történet lekerekedett. Egyelőre.
De van film, ami egyszerűen csak kevés. Motalko. Zseniális figurát talált meg Kékesi Attila rendező Landthaller Tasziló személyében: a jég hátán is megélő, sőt a jég hátán is seftelő bácsi apjától örökölte az ország egyik első benzinkútját, s őrzi és üzemelteti azt 1945-től napjainkig. Taszi bácsi leleményessége ledöntött minden hivatali próbálkozást a benzinkút államosítására, sőt még bérleti díjat is szedett az állami üzemeltetőtől... Sziporkázó történetek, szaftos sztorik, olyanok, amik megállnak a saját lábukon is, de ha egy kicsit még dolgozik a rendező, nem csak bepillantást kapunk a kedves öregúr élettörténetébe. A film csak fél órás – talán visszatér majd a krónikás és készül egy hosszabb mese is a benzinkutas bácsiról.
De ha már magyar vizekre eveztünk, jónéhány sokat dícsért filmszemlés doksi megjelent a Verzión a Motalko mellett. Láthattuk a Pusker nővérek lélekzenéjét (Láthatatlan húrok), Nagy Viktor Oszkár filmjét a menekülttáborok csapdáiról (Két világ közt), de itt volt az Egyszer volt... (r. Kálmán Gábor) és az Örvény (r. Szekeres Csaba) is. A Verzió Film Alapítvány minden évben különdíjat oszt a közönség szavazatai által legmagasabbra értékelt magyar filmnek. A díjat idén a Varázslatos gladiátorok, Kabarcz Zsófi varázslatos filmje kapta.
És ha már díj. A Verzió közönsége idén Az ősz aranya című filmet szerette a legjobban. Méltán. Édes öregemberek sportolnak és készülnek öregkoruk nagy megmérettetésére: 2009, Lahti, Masters atlétikai világbajnokság. A százéves diszkoszvető, aki pihenésképp aktokat rajzol; a tüneményesen piszkálódó kilencvenes svéd bácsi, aki 100 méteres síkfutásban indul; a nyolcvanas német súlylökő vadászfeleség; a szintén nyolcvanas cseh magasugró, az aggódó feleségével; a „nincs öreg nő” olasz grácia, aki szintén diszkoszt vet, és a film végére csak kiderül hány éves... Tüneményes figurák, bűbájos filmben megörökítve. Ahogy a rendező is mondta, ez nem egy sportfilm, hanem egy film az energiáról. Picikét kapunk csak minden szereplőből, mégis annyira jellemző mozzanatok ezek, hogy az első pillanattól fogva úgy érezzük, ismerjük őket, de ami sokkal fontosabb, szeretjük ezeket az embereket, és a film közben az arcunkra ült mosolyt csak a felharsanó nevetés tudja felváltani. Lehet ezt így is – méltósággal megöregedni.
Idén is bejártuk a világot a vásznon, megismertünk sorsokat, elszomorodtunk, elgondolkodtunk, felháborodtunk, nevettünk. Mindezt dokumentumfilmek ablakán át. Nehéz a művész dolga, ha a dokumentumfilm útját választja. De bármilyen matériából lehet nagyot alkotni, olyant, amiért megérte. Csak példaképp a fesztivál zárófilmje, a Kukart: Vik Muniz fényképész szemétből épít képeket, csapata és hulladékból megelevenedő fotóinak tárgya a Rio de Janeiro melletti óriási szeméttelep (újrahasznosításra anyagot válogató) dolgozói. A projekt gyökeresen változtatja meg az érintettek életét, tulajdonképp a művészet kis csodát tesz ezekkel az emberekkel: felkavar, és lépésre ösztönöz. A zárófilm ezért a párhuzamért volt tökéletes választás: a Verzió is azért jó fesztivál, mert felzaklat. És ha felzaklat, talán teszel valamit. Még ha csak apróságot is, vagy ha csak beszéltél róla – már megérte.
