Idén november 12. és 17. között került megrendezésre Budapesten a Verzió, hosszabb nevén a 16. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál. A vetítések, ahogy hasonló eseményekkor szokás, több helyszínen zajlottak, alkalmanként közönségtalálkozókkal kiegészülve. Mesterkurzust tartott Askold Kurov, akinek a tavaly készült Novaya című filmjét vetítették, ezzel is növelve a fesztivál értékét. De a rendezvényhez tartoztak kerekasztal-beszélgetések, úgynevezett vendégtalálkozók, koncertek és a mostanság divatos VR-vetítések is.
A 2019-es Verzió közönségének a nemzetközi mezőnyből a román-luxemburgi közös produkció, a Colectiv tetszett leginkább: a nézők szavazatai nyomán Alexander Nanau filmje kapta a legjobb értékelést (a magyar mezőny közönségdíjasa Szabó Réka A létezés eufóriája című filmje lett, amiről itt írtunk). A dokumentumfilm már eddig is jól szerepelt Velencében, Torontóban és Zürichben, és most Budapest is teltházas vetítésekkel fogadta. Bizonyára a Romániában élők többet tudnak a film alapjául szolgáló történetről, a Colectiv nevű szórakozóhelyen 2015-ben fellobbant tűzről, mely több tucat halálos áldozatot követelt. A balesetben 27-en vesztették életüket, majd ezt követően kb. 40-en a kórházakban haltak meg. Az események a román egészségügyet, sőt a román államapparátust behálózó korrupció felfedéséhez, végül tüntetésekhez és a Ponta-kormány lemondatásához vezettek. Ez egy román belügyekben nem különösebben jártas nézőnek csak felszínesen jön le a filmből, viszont a tragédia nagysága és egy uniós tagállam, Románia közegészségügyének állapota megdöbbentően hatott és elementáris részvétet keltett.
A történet sokrétű, de a film leginkább egy kisebb oknyomozó újságíró-csapat állhatatos munkáját állítja a fókuszba – Alexandru Nanau általuk vázolja a történteket. A dolog pikantériája, hogy a korrupcióellenes harc várfokán a Gazeta Sporturilor nevű sportmagazin újságírója, Cătălin Tolontan és az őt körülvevő team áll. Talán azért, mert eddig ők voltak legkevésbé érintve a politika által, mindenestre a lazán öltözködő, általában kockás inget és sportcipőt viselő Tolontan képviseli leginkább a szabad sajtót az ügy során. Tolontan nem hagyja lerázni magát a politikusok vagy a vitaműsorok krakéler kérdezői által, nem megy bele személyeskedésbe. Célratörően kérdez, tiszta ésszel képviseli a kíváncsi és az elkent válaszokkal elégedetlen nép hangját. Nyomozása során kiderül. hogy a higiénia szempontjából elengedhetetlen fontosságú általános fertőtlenítőszer hatástalan számos kórokozóval szemben. Mégpedig azért, mert nyereségvágyból hígítják ezt az amúgy is drága, a mindennapokban használt patikaszert. Ezt göngyölíti fel Tolontan, és ennek örvén indul el egy pénzügyi manőverekre is kiterjedő további nyomozás, amelyben a legfelsőbb vezetők is igencsak érintettek. Ennek kapcsán kerül közel a néző a gyógyszeripar felől érkező fenyegetettségre.
A filmben ennek kibontásakor láthatunk megrázó amatőr felvételeket a tűzesetről, kétségbeesett hozzátartozókat, csonkán maradt túlélőket vagy olyan kórházban fekvő betegeket, akik égési sebeiből féregre emlékeztetető baktériumok táplálkoznak. Vannak továbbá az ezekkel szembe állított szerencsétlenkedések: a miniszterek próbálkozásai a rendszer rothadtságának kimagyarázására, esetleg a mindent megfertőző korrupció felszámolására tett kísérletek, említésre kerül a titkosszolgálat szerepe is az ügyben. Áttétes problémák ezek, az átláthatóságra pedig csak kezdeti stádiumban levő, alig mozduló kísérleteket láthatunk. „Az orvosok megszűntek embernek lenni. Csak a pénz érdekli őket” – hangzik el a filmben. Ez persze elvakult, általánosító ítélet, de kijelentésként nagy a súlya. Hiszen a népharag 1989-ben már brutálisan elsöpört egy rendszert. Kényes egyensúlyt kell tartaniuk a film alanyainak éppúgy, mint a film készítőinek, hogy ne történjenek ismét véres események.
A filmesek mellesleg nincsenek jelen a filmben, bár szinte a kezdetektől filmezik az eseményeket. Kár, a film őszinteségének jót tett volna, ha kicsit ők is látszanak, így a kimódolt szerkesztettsége hátránnyá válik. A másik hibája a Colectivnek, hogy Nanau látásmódja érezhető a filmben, a rendező nem tud objektív maradni. Persze, valószínűleg ebben a helyzetben nem is nagyon lehet, hiszen a néző a képek láttán a saját bőrén érzi a tűz égette sebeket, és éli át a traumát. Ebből a közös fájdalomból horgad fel az igazságtalansággal szemben érzett harag, az önérzet és a cselekvési kényszer. Nanau megrázó összképet fest, ám a sokrétű történet teljes kibontása nem is fér bele a 109 percbe, ezért nyitva is hagyja azt.
Nem is lehetne lezárni még egykönnyen: a megrázó szembesülés a korrupcióval, az utóbbi évek legnagyobb romániai tragédiája következményeként, még mindig nem történt meg. Teszem hozzá, hogy a nem Romániában élő néző is együttérez a kárvallottakkal, Európa balkáni részén élőkkel, de nem jut eszébe, hogy saját (jóléti) társadalmára vonatkoztassa a filmben látottakat. Ám a háttérben sokszor látszódó román trikolór mellett az uniós zászló emlékeztetheti arra, hogy a megrázó sztori nem is annyira távoli tőle: a történtek a saját közösségével, európaiakkal, de leginkább emberekkel történtek. A Colectiv megindító film, megérintette a több nemzetiségből álló közönséget. Voltak, akik a film végén csendben pár percig a helyükön maradtak.
A Legjobb emberi jogi film díja Az ügyvéd című izraeli-kanadai-svájci filmé lett. A Lea Tsemel izraeli ügyvéd(nő)ről készült portré némileg a múltba tekint vissza és Tsemel indítékait vizsgálja, arra is keresve a választ, hogy miért vált egyfajta páriává hazájában. Az ügyvéd sajátossága, hogy palesztinokat is véd izraeliekkel szemben, izraeli bíróságokon. Ezek a helyzetek pedig konfliktusosokká is fejlődhetnek, és fejlődnek is a legtöbb esetben. Tsemelt a jelenben is látjuk dolgozni. Igencsak megosztó személyiség. Elvharcos. Karakán. Szókimondó. Szélmalomharca kudarcok sorozatából áll, pert általában nem nyer. Legnagyobb szakmai érdeme védencei büntetésének csökkentése – már ha sikerül ezt elérnie, hiszen van olyan is, hogy ténykedése folytán a dolog fordítva sül el.
Tsemel karakterében az a figyelemreméltó, hogy bár jobbára alulmarad a jogi csatározásokban, képes azokat újfent és újfent elölről kezdeni. Nem lehet ténylegesen padlóra küldeni. A film, képi megoldásait tekintve, annyiban mindenképpen tetszetős, hogy a tárgyalótermi körülmények szabályaihoz igazodva csak animált formában, azaz rajzolva mutatja meg az ügyvédnő védenceit. Illetve ezekhez a mozgóképi elsatírozásokhoz sokszor a héber nyelvű peranyag pecséttel hitelesített másolatait is bevillantja. Egyébiránt leginkább a home videó eszközei keverednek itt a televíziós nyilatkozatok felvételeivel. Tsemel mindenesetre érdekes jelenség, s a film némileg magyarázatot ad arra, hogy mi vezérli. Mi a legfőbb oka annak, hogy előbb legyen – ha nem is igazságosabb, de egyenlő bánásmódért folyamodó – ügyvéd, mint átlagember, anya, feleség vagy bármi más. A film megpróbál utánajárni, hogy milyen érzelmek vezérlik ezt a racionalitásban hívő embert. Hogy elhivatottságának meglesz-e a gyümölcse, vagy az őt egyfolytában inzultálók beváltják-e a fenyegetőzésüket, az kiderül a film végén.
Bár nem kapott díjat a Verzión, de nekem az egyik kedvencem volt a Sundance zsűrijének nagydíjára is esélyes Tinibálvány (Jawline) című film. A 16 éves Verzió Fesztivál 16 évesek problémáival is foglalkozott az idén – talán innen lehet lemérni a legjobban, hogy mennyit változott ennyi év alatt a világ. Anna Eborn Transznisztra című koprodukciós filmje is kamaszfilm, és ilyen Liza Mandelup filmje is, a Tinibálvány. Mandelup egy olyan világba kalauzolja el a nézőt, ahova az csak nagyon ritka esetben ér el: a videócsatornák világába, ahová a tizenévesek elrejtőznek. Illetve nem is annyira rejtőznek, hiszen pont az a lényeg, hogy a többi tizenéves ebben a virtuális térben imádja ezeket a vloggereket. Ehhez persze egy olyan imidzs szükséges, amivel hatni lehet a célcsoportra, leginkább a tizenévesek nemzedékére.
Ez változó kor, ami a jóléti társadalmakban számos szocializációs betegséget szül, önértékelési zavart okoz – találunk a filmben bulémiást, olyat, aki vagdossa magát, és még folytathatnám. A lényeg, hogy a kamaszkori depresszió szakasza ez. És itt jön a képbe a példakép, jelen esetben a jóképű tennessee-i fiú, Austyn Tester (már a neve is jó). Austyn ki akar törni unalmas kisvárosi közegéből, és kicsiben kezdi azt, amire Los Angelesben már egy irányított iparág épült. Kedves szavakkal önt lelket javarészt nőnemű rajongóiba, a nehéz életszakasz mindennapi kínjain segítve át őket, cserébe lájkokat és megbecsülést vár. A virtuális világból olyan szeánszok idejére szakadnak csak ki a film alanyai, ameddig egy plázában találkoznak, egy közös kép és egy ölelés erejéig. Mert Austyn virtuális térbeli népszerűséget kér cserébe kedvességéért. Ennek meg is lesz az eredménye. Felfigyel rá a celebvilág egyik cápája, és Austynt beemeli egy turné erejéig a példaképei mellé. Itt láthatunk majd bele abba, hogy az otthoni, szakadt környezetből jövő álmodozó hogyan kerül majd bele ebbe a gépezetbe. Az, ahogy lejár a szavatossága, kiköpi-e őt, vagy sikerül-e újítania és neki felülkerekednie? Kiderül az is, hogy kinek és hogyan éri meg ez az üzlet, már ha megéri egyáltalán valakinek. Mert ugye nem ártana előtte tisztázni a téteket, értékeket.
Mindent összevetve, most mintha szegényesebb lett volna a Verzió felhozatala, mint az ezt megelőző években, illetve a hasonló fesztiválokon látott termést szélesebb merítésnek láttam, mint most ezt. Hiányoltam a rendszerváltás jubileumára történő reflexiókat. Hiszen emberjogi szempontból a rendszerváltás időszaka igencsak fontos lehetett volna, elvégre akkor éreztünk eufóriát, illetve akkoriban tapasztalhattunk meg komolyabb társadalmi átrendeződést. Volna anyag róla bőven, és biztosan értékelte volna a budapesti közönség.
