A Verzió a 20. évét töltötte idén, fiatal felnőttségbe lépett. Jó ide visszatérni, akár képernyőn – hisz a Covid idején online és országosan elérhető lett –, akár személyesen – mert régóta a „liberális” „körúton” kívülre nőtt.
Itt láttam nagyvásznon a Colectivet, itt néztem eltévedt jegesmedvékről, tengereken átúsztatott flakonokról, fehérorosz tüntetőkről, kínai Covid-ápolóról, és még sok más hétköznapi hősről filmet. Ahova tényleg azért érdemes járni, mert a legjobb/legmélyebb történeteket az élet írja. Viszont nem tudok elmenni egy másik húszéves történet mellett, amelyek megszólítottja és érintettje voltam a tudósítás közben.
Azért sem tudok pusztán tudósítói „légy a falon” lenni, mert korábbi iskolám (szégyen)falára egy kétrészes #metoo-témájú tényfeltáró cikk íródott, amelynek első része pont a fesztivál első napján jelent meg az Átlátszó Erdély oknyomozó portálon. Válaszcikkében a hatalmával és felelősségével visszaélő expolitikus-extörténelemtanár szerint a 9 megszólaló tanú/áldozat/túlélő története „két évtized szubjektív emlékezetének szüleménye”. Ő mindvégig a történelem szeretetét szerette volna átadni. Az első cikk megjelenésének napján Moldovai Katalin Elfogy a levegő című filmjét vetítették Csíkszeredában, ami egy valós történetből formálódott játékfilmmé, ahol a tanárnőt a diákok megrontásával vádolják egy film miatt (a Teljes napfogyatkozás, attól az Agnieszka Hollandtól, akit nemrég szintén a valóság feltárása miatt támadtak a menekültfilmje kapcsán). A történelemtanár válaszcikke pedig november 25-én, a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapján jelent meg.
Mindezek a párhuzamos történetek, párhuzamos valóságok ott forognak bennem a verziós filmvetítéseken. Mik azok a kölcsönhatások, amikből egy dokumentumfilm születik? Hogyan alkothatunk hiteles történeteket ezer fake news, buborék, információs zaj közben, a post-truth, propaganda, hegemón narratívák korában? Egyáltalán hogyan képviseljünk egy történetet tanúként vagy érintettként?
Magának a fesztiválnak is épp az önazonosság és a jövőkép kapcsán volt az idei mottója a „Merre tartunk?” a 20. kiadás alkalmából. Oksana Sarkisova fesztiváligazgató továbbadja a stafétát húsz év után, a mottóban feltett kérdésre a megújulás, önazonos folytatás a válasz. A megnyitón jubileumi filmet nézünk húsz év forgatott anyagából, Eichner Hanna montázsában. Parti Nagy Lajos megjegyzésére, hogy ne hervadjunk le, ha 2026-ban is ugyanezekről a bajokról lesz szó, derültség fut végig a nézőtéren, az első megnyitói beszédet Göncz Árpád tartotta 2004-ben. Karácsony Gergely főpolgármester ettől zavarba jön, majd az „ugyanazt a mozit nézzük-e” pesti mondását járja körül, hiszen a 150 éves főváros 20 évet a Verzióval közösen töltött. Krusovszky Dénes író arról emlékezett 20 éves önmaga hangján, hogy mennyire engedett a ragasztó a kollégium melletti sportpályán, ahol rekortánt kellett felkotorniuk. Pankotai Lili, a diáktüntetések ismert arca arról beszélt, hogy éppen egy éve kellett elhagynia iskoláját, másnap lesz a perének első tárgyalása, a kettő közötti szabadnapján pedig megnyithat egy emberi jogi filmfesztivált, ami számára így különös szimbolikával bír.
A Verzió, mint mindig, most is számtalan opciót kínált nem csupán a nézői élményre, hanem a részvételre és természetesen az alkotói fejlődésre, diszkusszióra is. A 20 éves mérföldkő kapcsán kiállítást nézhettünk a Corvin folyosóján, a szokásos fesztiválhangulatot pedig a filmeket követő Q&A-k, iparággal kapcsolatos panelbeszélgetések, masterclassok, pitchek, és természetesen az esti bulik adták. A filmszekciók palettája szélesebb volt, mint valaha, a most már versenyszekcióként debütáló Antropocén mellett a Képkereső, Álom/munka/álom, hazai, nemzetközi, diák- és elsőfilmes, VR-válogatásokon kívül Ukrajna és a 150 éves Budapest is külön rovatot kapott, valamint Peter Nestler dokumentumfilmes rendező munkáit is vetítették.
A fesztivál nyitófilmjeként a Nem tűnünk elt vetítették Alisa Kovalenko rendezésében. Megrendítő volt egy teremben ülni valakivel, aki éveket, napokat, kis híján az életét áldozta fel a közösségért, kamerával és fegyverrel is harcolt egy élhető életért. A felejtéssel, enyészettel szemben vívott küzdelem eszközei a filmben a művészet, az önkifejezés – és az öt kamasz szereplő esetében egy motorbicikli megjavítása, de a Himalájára edzés is, a rajzolás, a rappelés is. Öt álmodozót, frontvonal közelében élő tinédzsert követünk éveken át, fegyverropogás háttérzajában, amint élni próbálják életüket, célokat tűznek ki. A vetítést követően Vörös Szabolcs, a Válasz Online újságírója beszélgetett a rendezővel. Itt (is) elhangzott a „kill your darlings” elv, annak a kínja, hogy a legjobb jeleneteket a történet koherenciája miatt vagy etikai megfontolásokból ki kell hagyni. Mi volt a film útja, mi vezetett a lövészárkokig, mi vezette vissza a vágószobába, és merre tart Ukrajna? Ilyen kőkemény kérdések hangoztak el a Korda-teremben, Alisa Kovalenkótól pedig megtudhattuk válaszul, hogy a lövészárokban előtte mászkáló, sürgő-forgó hangyák szemléléséből megértette, hogy csak a saját látóterünk kis szeletére, az ő saját belátására és hatóképességére tud befolyással lenni, akár katonaként, akár civilként.
A másság és a számkivetettség a témája az Aki nem vagyoknak. Rendezőjét, Skovrán Tündét még a Kolozsvári Állami Magyar Színház színpadáról ismertem, nagy várakozással ültem be az SXSW-n debütált filmjére. Egy okos, jól komponált film várt, a néhol túlzó hatásmechanizmusokat („Netflix-esztétika”) jól ellensúlyozta a humor, a ritmusváltások, és az élet hozta fordulatok, amelynek köszönhetően a főszereplők, Sharon és Dimakatso valóban diametrikus ellentétévé és egymás kiegészítőivé válnak a szemünk előtt. Dél-Afrika a helyszín, a családtörténet, az önelfogadás útja viszont természetesen univerzális. Emellett pedig 150 millió másik ember életébe is betekinthetünk, hiszen az interszexualitás éppoly gyakori, mint a vörös haj, vagy a zöld szem, csak kevésbé látható – mint az Buzogány Klára interjújában is olvasható.
Ahogy hallgattam ezeket a rendezőket, Skovrán Tündét vagy Alisa Kovalenkót, a személyesebb kérdésekre is adódnak válaszok (hogyan és mikor meséljünk történetet). Ők azok, akik keretet, koncepciót adnak, kitartanak, éveken át járnak Dél-Afrikába vagy Donbaszba, és ha a szereplő úgy érzi, kivágják a számukra kedves jelenetet. Mert a méltóságuk fontosabb. Mert a hitelesség és az odafigyelés fontosabb. Mert lehet ugyanazt a mozit nézni. Mert minden történet verzió, de ugyanakkor vannak felelősök, uralkodni vágyók, demagógok, akik ellen hangot kell adnunk azoknak, akik hallgattak ennyi éven át. (Igen, akár húsz éven át.) Míg egy történész/újságíró/rendező oda nem fordul feléjük.
A Fanni kertje lett a Verzió legjobb magyar filmje
Tegnap véget ért a 20. Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál. A nemzetközi mezőny fődíját A Dmitrijev-ügy nyerte, a legjobb dokumentumfilm címet az Aranyásók kapta, a legjobb magyar film díját a Somogyvári Gergő rendezte Fanni kertje vitte el. A fesztivál a nyertes filmekkel a mozikban november 29-éig, online pedig december 10-éig folytatódik.
A közönségdíjas, valamint a magyar filmek versenyének nyertes alkotása, a Fanni kertje (rendező: Somogyvári Gergő) Skovrán Tünde filmjéhez hasonló koncepcióval, ugyancsak két számkivetett karakter spirálként összefonódó történetét mutatja be. Fanni, a családja által kitagadott két méter magas törékeny transz a hatvanas Lackó házában talál menedékre, öt évig élnek együtt. A táj és ember viszonya meghatározó a filmben: itt nem csak az otthon és ember sérülékenységét, újraépítését, toldozását-foldozását nézhetjük végig, hanem az emberi arcét is, ahogyan a kezelések hatására változik, vagy egy betegség hatására leépül. Mint több dokumentumfilmben, itt is jó eszköz a szereplő által készített live videó arra, hogy az ő történetét első kézből láthassuk. Van egy folytonos feszültség abban, hogy a düledező házban a külső-belső konfliktusok, a védelem/abúzus dinamikája folyamatosan pengeélen táncol. Nem csak abban, hogy Fanni csak szexmunkával kereshet pénzt – és itt jól értjük, hogy miért kényszer ez (ő sem találhat munkát, ahogy az Aki nem vagyok szereplője, az interszex dél-afrikai Dimakatso sem járt sikerrel) –, hanem abban is, hogy pótapja pornóképekkel tapétázta ki a falakat, amit tematizálnak is a filmben. Eszközeink szegényesek, és mégis próbáljuk abból a legtöbbet kihozni, azzal lenni, amink van.
Nézhettem filmet arról is, amikor az anyagi bőség az, ami kiüresíti a kapcsolatokat. A szeretet nem csak egy narancs (rendező: Otilia Babara) látlelet a rendszerváltásról: „elnyertük a függetlenségünket, de elveszítettük anyáinkat”. Moldovában élő nők a katasztrofális gazdasági helyzet elől menekülve a kilencvenes években külföldön – jellemzően Olaszországban – dolgoznak, és bőségcsomagokat küldenek haza gyerekeiknek, akiket akár tíz évig nem látnak. A film a Munka/álom/munka szekció válogatásába került be a Verzióra. Az amatőr VHS-felvételeket az anya lírai monológja tagolja. Párok táncolnak az autó magnójából szóló zenére, részletesen megnézzük a hűtőben sorakozó ajándék kolbászokat és szószokat, anyagi jólétet érzelmi sivárság váltogat. Amint a narrátor megjegyzi: mivel a szovjetek felszámolták a magántulajdont, a felhalmozás, saját tulajdon gyarapítása egyfajta nemzeti komplexussá, örökölt trauma kompenzációjává vált. A Szovjetunió egyik utolsó demokratizálódási folyamatát érthetjük meg jobban ezeken a családtörténeteken keresztül.
A pénz és felemelkedés után kutatnak Burkina Faso aranybányáiban is. A nemzetközi szekció idei nyertesét, az Aranyásókat (rendező: Boubacar Sangare) kiemelkedő operatőri munka és magas kockázatvállalás is jellemzi. A táj és ember terhelt viszonyát, a kizsákmányolás sok-sok járatát látjuk megjelenni, miközben mi is ott csákányoljuk a rögöket a mélyben. Mélyfúrás ez a történelembe, ahol a halál bagatellizálódik a rengeteg baleset miatt („újra besodortak valakit” – a halotti lepelbe). Mint mindig, a humor és a hétköznapi dolgok utáni vágyódás ad emberi mélységet a történetnek. Óriási szégyenérzet és disszonancia jár át, amikor a többhetes közös gürcölés eredményeként letisztított pici aranyrögért olyan összeget kap a főszereplő, amelyet fehér európaiként egy napi irodai munkával is megkereshetünk a globális északi féltekén.
A Vektor VR nevű szekció egyik kiemelkedő virtuálisvalóság-installációja az Aranyásókhoz hasonlóan történelmi tabló és civilizációs körkép egyben. A főtérről (Pedro Harres) olyan interaktív, animációs alapú produkció, mely egy disztópikus társadalmi szatíraként is működik. A tűz csiholásától a krokodilisten imádásáig, fanatizmusig, diktatúráig mindennek szemtanúja lehetünk, végül a kataklizma után egy VR-szemüveges ember menekül a semmibe, hogy a túlélők újra ugyanazon tűz körül húzzák meg magukat néhány hűséges háziállattal.
Bakk Ágnes Karolina és Szabó András kurátorok ezúttal nyolc alkotást hoztak a CEU Nyitott Galériájába. Az immerzív installációk közül a legjátékosabb talán a Miri Chekhanovich-Edith Jorisch páros által rendezett Plastisapiens volt, egy szürreális öko-fikció, ahol a mikroműanyagokkal szervesülő ember és egy fluid identitás univerzumába élhettük bele magunkat, hosszú, megolvadt műanyagvilla-szerű kezekkel csápolva közben. A második világháború és az orosz-ukrán háború hatását mutatták meg testközelből a Sorella története (Hegedűs Péter) és a Fresh Memories: The Look (Volodymyr Kolbasa, Ondrej Moravec) című művek. A VR-alkotások közül több is az antropocénre reflektált: a pusztuló Kínát vagy Lengyelországot is körbejárhattuk (21-22 Kína, Solastalgia). A VR izgalmas lehetőség arra, hogy a látható-láthatatlan viszonyát jobban értsük, zsigeribb realizmussal lássunk rá a jövő és a jelen égető kérdéseire. Ebből a szempontból nem annyira virtuális, hanem nagyon is reális forgatókönyvek tanúi lehettünk VR-szemüveggel is.
Miért kívánok még húsz évet a Verziónak? Mert ezek a nagyszerű dokumentumfilmek odafordítják a fejünket. Nézőként is erőt adnak ahhoz, hogy elhiggyük: van értelme az igazságot kimondani, megformálni. Hogy nem csak hegemón, diktatorikus, patriarchális, bántalmazó történetekben élhetünk, hanem felkészültek és szolidárisak maradhatunk, mert mindenkit egyenlő emberi méltóság és igazságosság illet meg.
Az Online Verzió révén november 30-tól elérhetővé váltak a V20 szekció filmjei külföldön is, a Verziótékában pedig a korábbi évek válogatott filmjei is visszanézhetők online, egész évben. Én biztosan pótolni fogom az Antropocén szekció alkotásait, és még több mást – pl. Alexandru Solomon Arsenie c. filmjét, hogy csak egy példát hozzak a Képkereső nevű kísérleti szekcióból.
A főoldali kép a Nem tűnünk el című filmből származik.
